A Földkerekén két keréken Travel around the world on a motorcycle

A Földkerekén két keréken / Travel around the world on a motorcycle

Ezúton szeretném megosztani az ÉLET által kapott tapasztalásaimat . . . / This way I would like to share all the experience what LIFE gives me. Hope everybody can get the spirit of it.
11 Hungary-Singapore 70.000km

Latest

Térképek


11 Hungary-Singapore 70.000km

Buy 1 Budapest- Istanbul

2 Turkye

Pills Order 7 Bangladesh

6 Nepal, LAdakh, Sikkim

can i take proscar instead of propecia 5 India

Buy Purchase 4 Pakistan

3 Iran

8 Thai, Laos, Viet

9 Cambo,

Order 10 Thai2

0 1. Hungary-Bangladesh 42,000km

0 2. Thailand-Singapore 26000km (3000km on a Honda Win in Vietnam)...http://simiwedsgbenga.com/?p=1598 online

4. Ujjlenyomat – Karaj


 

2011.11.11. Péntek

Olcsó szobát kértem, így a folyosón volt a fürdő, a mellékhelységben nem találtam papírt, még jó hogy az aludobozban minden van :) s nem reklamáltam a recepción. Későbbi iráni napjaim során rájöttem, itt ez nem divat, viszont minden budiban meleg vizes zuhanycső van papír helyett. Reggelinél le se tojnak, csak ülök az asztalnál több mint 5 perce, közben a csadoros nő jön-megy mintha egy marék altatót vett volna be. Rajtam kívül csak egy család volt az étteremben. Hozzájuk is egyesével vitt mindent, de visszafelé, pedig útba estem, rám se hederített, míg teljesen végzett. Reggeli közben-után beszélgetésbe elegyedett velem az azeri családfő. Jól beszélt angolul, többek közt azt is ajánlotta, hogy keressem meg a helyi újságot s biztos ráharapnak a storymra, s valaki megszponzorál, meglássam. Hát ez eddig még nem történt meg, de ha bárki tud valakit, ne fogja vissza magát, a motort 5ször kell fefadjam hajóra/repülőre, az fog a legtöbbe kerülni. Előre is köszönöm, matricáknak van még hely, a weboldal átalakítás alatt, külön helyet kapnak a szponzorok. Igen, igen a képek is jönnek…  Délelőtt kicsit a szobában időztem. 11.11.11. kapunyitási pánikom lett :) http://elozoeletek.blogspot.com/2011/11/111111-es-kapunyitas-fele.html . Délután elmentem a “cafenetbe”, akkor döbbentem rá az iráni “szabadságra”. Az internetet is annyira korlátozzák, amennyire csak lehet, nincs Facebook, nincs Youtube, nincs Skype… ráadásul a http://www.speedtest.net/-tel általában 1 Gbps alatti adattöltést mértem, a csúcs az 0.09 mb volt! Nem is tudom hogy mutatta ki egyáltalán. Hamár ennyire megrökönyödtem az iráni neten, szerintem csakhogy feldobják a napom, beszellentettek a zsúfolt, fülledt netcaféba, de valami irdatlan büdöset, s egyszerűen befújták WC illatosítóval :) nem hittem az orromnak! Viccesek ezek a tabriziak, amúgy török, kurd, azeri keveredik itt, és főváros is volt hajdanán… A következő sokk akkor ért, mikor iráni sim kártyát vásároltam. Kifizettem, kezembe adták, túl könnyen ment, aztán egy szintén kuncsaft átvitt az utca túloldalára egy másik boltba, ahol hitelesíteni kellett a kártyát. Neve, szül. hely, apja (iszlám ország) neve 3 példányban… visszakaptam az útlevelem a fénymásolóból, s gondoltam kész, de csak most jött a java: ujjlenyomat, rendes tintával, mintha csak bűnöző lennék! Ez már teljesen kiverte nálam a biztosítékot akkor. Mondtam süssék meg a kártyájukat, s indultam kifelé. Aztán visszarángattak, lelkemre beszéltek, így lett iráni kártyám. Délután találkoztam Tarkannal aki előző este elvezetett a parkba. Elvitt a haverja kifőzdéjébe, jót kajáltunk, dumáltunk, s meghívott későbbre családi vacsira is, amit már vissza kellett utasítanom, mert életem első CouchSurfing (továbbiakban CS) kérésére válasz jött. Aki nem ismeri és világot szeretne látni, vagy nem tud utazni, de azt szeretné, ha a világ jönne hozzá, annak mindenképp ajánlom http://www.couchsurfing.org/  Egy internetes oldal ahol kiválaszthatod a várost ahova utazol, s küldesz jópár kérést, s jó eséllyel valamelyik, vagy több is válaszol, s fogad. Gyakorlatilag ingyen szállás, sokszor városnézés, idegenvezetés, sőt néha kajával várnak, volt ahol ki is mostak rám… És akárhogy erőlködsz nem fogadnak el pénzt. Ez nem arról szól! Te ugyanígy tudsz utazókat fogadni, de semmi sem kötelező. Mindenkinek van egy profiloldala amit kitölt, kb. mint a FB-on. Nna az enyém annyira üres volt, hogy a nevemen, koromon kívül szerintem semmi egyéb, s nem is a megfelelő módon küldtem “request”-et hanem üzenetet írtam. S így is jött még aznap este sms-ben a válasz, hogy várnak. Saman magyarázta rendesen merre kellett volna mennem, mégis bele telt vagy másfél órába, mire elkeveredtem hozzuk, illetve elém jött taxival egy darabon, aztán néztünk egymásra, mert a taxi elment és ő úgy gondolta felül mögém a motorra. Mondtam neki max. a nyakamba, de annak csúnya vége lenne. Végülis ezt is megoldottuk, ő vette fel a hátizsákomat a hátára, míg a nagy sárga zsák tetején próbálta azt egyensúlyozni, engem a tankra szorítva. Soha többet ilyet! Cserébe igen finom teával várt. Igen Pozsec, Törökország óta iszom teát… ott még tankolásnál is teát kellett inni. (ja,2000 liter teát főztem naponta a honvédségben 1999-2000-ben, azóta valahogy nem kívántam meg.) De ezeknek a törököknek nehéz ellenállni ld. tk. 65. o. :)

 

2011.11.12. Szombat

Reggeli után motorra pattantunk, most már csomagok nélkül, s gyönyörű utakon tekeregtünk felfelé Kandovanba, hogy nagy hótaposás után megnézzük a sziklába vájt kunyhókat. Egyikben szamarak, másikban gazdáik laktak, legtöbbször valakinek a háztetején tapostunk mikor kerestük a fel-s levezető utat. Visszafelé Saman vezetett, olyan szépen kért, nem tudtam nemet mondani, de mikor megálltunk, nem bírta megtartani ,s ledöntötte a motort, nem lett semmi baja, nem az első ilyen volt :) . A bazárba legalább gyalog mentünk, nem akartam az utcán hagyni, pedig semmi baja nem lett volna a mocinak. Az utcán, s a bazárban a félmillás fényképezőgépemet a markomban lóbálva sétáltam, eszembe sem jutott volna félteni. Az iráni Bazár sokkal jobb, mint a török, ahonnan nem tudsz kijönni csak 3 szőnyeggel a válladon, két Lacost pólóval a hónod alatt, eredeti-kamu órával a csuklódon, s pénzváltásnál röviden, kebappal a szádban. Az iráni Bazárban nem tukmálnak szinte semmit, nem erőszakosak, külön szekciók vannak: “ékszer osztály”, irodakellékek, szőnyegbirodalom, magvak-csemegék, Al Bandi részlege, Elektronika, “Rongyosok”, konyhafelszerelések… Így legalább 50-100 “lyuk” egymás körül egyfajta holmit árul. Sajnos kirívok a tömegből, ha nem is rögtön a fényképezőgépemmel, akkor a szőkés hajammal, vagy a ruhámmal, így állandóan -Helló! -Hi! -How are you? -Where are you from?… de ennyi. A választ már nem értik, s szegény Saman meg magyarázkodik, hogy én csak egy egyszerű turista vagyok Madzsarisztánból. Datolyával nem bírok betelni, vettem is egy kilót rögtön. Térképet nem, mert vagy csak farsziul volt, vagy elég fura kemény anyagból… Végül egész Iránon keresztül csak az orrom, meg a táblák után mentem. A forgalmat eléggé élvezem, hamar megszoktam, idegeskedni nem szabad, otthon kell hagyni minden otthoni szokást, fel kell venni az itteni ritmust, és rögtön meglátod a káoszban a rendet :) Folyni kell az áramlattal, mint az örvényben. Ha hagyod magad lehúzni, az alján magától kidob, ahogy szűkül a tölcsér, de ha ellenállsz kimerülsz, s megfulladsz. Ilyen egyszerű ez is, csak érezni kell, “együtt rezdülni”. Este mikor elindultunk szervizt keresni, hogy olajat cseréljek, el kezdett szakadni a hó, s persze hiába áztattuk szét magunkat, egy sem volt nyitva. Ja, itt a csütörtök, péntek a hétvége.

 

2011.11.13. Vasárnap

Tabrizból kifelé óvatosan mentem a friss havazás után, a borzasztó hidegben. Zanjan körül kezdett engedni a fagy, de mivel nem akartam az autópályán vágtatni, ahol semmi látnivaló, meg hosszabb is lett volna, így átvágtam a hegyeken a Kaszpi-tóhoz, a szebb út reményében. Mikor az kezdett emelkedni, már láttam a felhőkből, hogy nem sok jót remélhetek, de annyira már megszékelyesedtem, hogy menjek tovább :) Felmotoroztam a sötét felhőbe, ami ráült a pleximre, a belsejére meg a leheletem, aztán rá is fagyott mind, ugyanezt eljátszottam a szemüvegemmel is miután felcsaptam a plexit. Aztán a szemüveget letoltam az orromra, így a pluszban csatolt hóvihar egyből vágta a szemeim… Dehát megint csak nem tudtam mást tenni a szerpentinen. Mire átértem a hegyek túloldalára képződött egy réteg dér/hó a ruhámon, (s Veronikának írom külön, kezdtem érezni, hogy megfagynak a szemgolyóim :) A lefelé szerpentineket már nagyon élveztem a jobb időben. Az eu térképes gps-en elég közelinek tűnt a part, de jócskán kellett még menni. Még egy hegyet kellett átszelnem borzasztó szélben, a szerpentinen össze-vissza dőlve az orkán miatt, még egy kis eső, aztán meg is érkeztem a zsúfolt Rashtba. Autószerelő műhelyből most sem volt hiány, de motorszervizt nem találtam, amúgyis 8 körül lehetett már. Bandar el Anzalinak vettem az irányt, víz közelben szerettem volna sátrazni. Vaksötétben nem tudtam megközelíteni a “tengert”, eléggé be van építve, vagy nádas. Anzaliban a kemping zárva, de találtam egy bungaló telepet elég olcsón.

 

2011.11.14. Hétfő

Kivettem egy szabadnapot. Kázmér kedvéért kipakoltam minden csomagomat :) már csak azért is, mert észrevettem egy repedést az illesztésnél az aludobozon. Talán a Kárpátok-béli esésnél keletkezett, kitudja. Epoxigyurmával “meghegesztettem” később kis szilikonpasztával is ki kellett egészítenem, azóta frankó. A nap hátralévő részében a ruháim szárogattam, ragasztgattam 1-2 dolgot, hosszú idő után borotválkoztam, olvastam. A part felfedezése kicsit kiábrándító volt, csupa szemét, kedvem sem volt úszni a hidegben, meg esett is.

 

2011.11.15. Kedd

Anzaliból eljövet nem találtam internet cafet 2 órán keresztül, bárhogy magyarázták merre van az az egy! Végül ráleltem kis segítséggel, eldugva az útról kis közön kellett gyalog menni, egy udvarba be, emeletre fel, s egy lakás ajtaján A4-es lapon farsziul volt írva hogy ez egy Netcafe. De zárva volt… A segítőm mondta nemsokára nyit. Hát azt már pár napos iráni tartózkodásom alatt megtanultam, hogy az iráni fél óra az inkább másfél, de volt olyan, amire még mindig várok… Itt is autó szervizek vannak csak, találtam egy motor szervizt ugyan, de csak ámultak az Africán, hogy ekkora dögöt ők még nem láttak, és amúgy sem tudnának nekem való olajat adni… Már épp feladtam, mikor a következő város szélén végre meglátták a potenciált az motoromban. Kis alku után hozattak nekem olajat, már csak el kellett magyaráznom kézzel-lábbal, hogy az olajszűrőt ki kéne mosni benzinnel, mert drága fajta, mosható, fémszűrős… Direkt a túrára vettem, így nem kellett olajszűrőket magammal cipelnem (“Azt hiszed, ezeknek van?!”) Amúgy nem értem miért nem terjedt el a mosható verzió? Igaz drága, de legalább ennyivel kevesebb káros hulladékot produkálnánk. Az olajleeresztő csavar rézalátétjének cseréje teljesen esélytelen volt, akárhogy magyaráztam. Többek közt ez is otthon maradt. Egy félmaroknyi elfért volna, Koxi mondta is, de sajnos annyi minden volt, így elfelejtettem. Kifizettem az árat, amit még az elején kialkudtam, kikalkuláltunk papíron, de a végén majd a dupláját kérték. Dávidtól átvettem az előre megegyezettekhez való tartást, így hosszú, de nagyon barátságos vita után rádobtam azért egy kicsit, s új olajjal robogtam a Kaszpi-tó partján. Próbáltam táborhelyet találni, de vaksötét volt, s eléggé be van épülve a part szinte végig, állítólag az iráni lakosság 1/5-e él itt ezen az ezeregynéhány km-es partszakaszon. Zibakanarba érve kicsi utakon próbáltam megközelíteni a partot, de csak privát panziókhoz vezettek. Kíváncsiságból megkérdeztem mennyi lenne, de inkább tovább kerestem a partot. Végül egy lampionos bejáratra azt hittem végre, hogy kemping, de egy kormány TV üdülőhöz vezető út volt, viszont az őrbódéban mondták, hogy nyugodtan sátrazzak a kapu közelében az út mellett. Kifelé a kapusbódéban mondtam, itt fogok aludni az út túloldalán, ne lepődjön meg. Erre teát hozott, s mondta a rendőrök is itt vannak a szomszéd kuckóban, ők meg a BM üdülőhöz tartoznak, úgyhogy nem kell féljek :) Kezdtem is lepakolni, mikor egy úriember hajtott kifelé a saras útról, s felajánlotta aludjak nála a nyaralójában. Párszor visszakérdeztem, hogy tuti legyen, mert Iránban divat a Ta’arof, ami illemből felajánlás (még a taxira is) de nem komolyan gondolják. Miután meggyőzőtt, hogy nem kamuzik, gázoltam utána a pocsolyákban, sárban, a 3 éve épült, többszintes nyaralójához. A nagyvárosból jött ide kipihenni a stresszt, s kicsit egyedül lenni… Egy emeleti szobát fűtött, abban aludtunk mindketten, de elébb hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk, s vacsorafőzés előtt mandarint loptunk a kerítés tetejéről, a saját kertjéből.

 

2011.11.16. Szerda

Reggel nehezen keltem (mint mindig) Medi nyugalmát markolók zavarják, főleg reggel. Mesterséges tavat harapnak ki az általa annyira szeretett földből, halaknak. Reggeli után egy kicsi csermely mentén gyalogoltunk a tengerpartra, fatörzseken egyensúlyoztunk át, de nem engedték kocsiút építését, így ez a kis partszakasz, amit a patak és a Teheráni Tv üdülőjének kerítése szegélyez csak az övék, azé a pár tulajé akiknek itt van a nyaralójuk. Ide rendőr nem jön, itt lehet bikiniben is úszni a hölgyeknek, ami amúgy tiltott, csak ruhában…

Később egy másik partszakaszhoz kocsikáztunk. A halászoknak nehéz dolguk van, még úgy is, hogy traktorok segítenek a hálók húzásában. Nagyon szegény fogásuk volt mikor ott voltunk. 2 láda hal lagalább 30 ember munkájának gyümölcse. Fogtak is hozzá újra a 3 km-es háló kihelyezésének, csónakokkal. Medi elmondása alapján a többi ország fejlettebb technikával, s radarral halássza a Kaszpit. Medi boltos barátjától -mondanom sem kell pult alatt vásárolt- Whisky (illetve whisky ízesített 43%os ital aludobozban) is előkerült. Nem sokkal később egy sörétes puska is a csomagtartóból. Így hát először ittam, aztán lőttem, s utána úsztam is egyet, pedig csak úszni indultunk :) Medi jól főz, a satelit (titokban) adáson a hírek mellett, legtöbbet a meChef műsorát nézi. Amennyire szeret főzni, annyira nem mosogatni. Mondjuk ezt a terhet rögtön levettem a válláról. Késő éjjelig sakkoztunk, bár mindig kikaptam.

 

2011.11.17. Csütörtök

Miután kitakarítottuk Medi nyaralóját, átmentünk ebédre a Safari családhoz, akik felügyelnek a nyaralóra, távollétében. Nagyon kedves emberek,s a finom falatok után kíváncsian várták Medi által ígért képeimet a laptopon. Esőben indultunk Teherán felé, bárhogy marasztalt a család. Mire Karajba értünk elállt az eső is. Mivel tengerszint alatt pakoltam fel a motort, az 1800m-es hágókon csücskeit kipattantva dudorodott a nagy sárga Ortlieb Duffle zsákom. Ezzel is bizonyítva mennyire tökéletesen zár a vízhatlan TiZip-zár. Nagyon jó zsák, csak ajánlani tudom, köszönet az http://evobike.hu/ canada pharmacy 24h review . -nak. Mariane, s Medi, ízlésesen berendezett polgári lakásukban nevelik 3 lányuk Raneket, Ramesht és Riahanét. A finom vacsorához előkerült a titokban erjesztett (majdnem kész) bor is. A Tanu kezdő kockáira emlékeztetett az iráni borkészítés. Nagy csalamádés hordóban, történik az erjesztés -csakúgy, mint Otthon- de az egész történetnek az illemhely ad otthont, búvóhelyet (mint Dezsőnek a pince) A tetőn meg eldugva parabola antennák hada. Éjjel 2-3 ig beszélgettünk, mint eddig is.

 

2011.11.18. Péntek

Reggel én keltem elsőnek. Persze, csodálkoztok. Gondoljátok el, én mennyire meg voltam illetődve… Aki ismer, tudja, hogy nem sok aranyat szoktam lelni reggelente, max. ha hajnalig ébren maradok, ami gyakrabban előfordul, mint a koránkelés. Már nem is tudom hány fajta “kenyeret” próbáltam már (ezt külön a paleósoknak, írom :) Taftoon, Lavash, Sangak, Barbari… Mariane nagyon finoman főz, de a rántotta, mint általában itt is a családfő serpenyőjéből ízlik jobban. A tabrizi híres sajtot itt sikerült először megkóstolnom. Reggeli után kezdtem készülődni, hogy nem élek vissza Medi nagylelkűségével, s indulok Teherán felé, mikor közölte, hogy leugrunk a parkba, amiből családi kirándulás lett Chalus felé. Víztározó, szép kopár, illetve havas hegyek, patakok, piknikhelyek, az útszéli árus céklát,s babot kínált, csak mint nálunk főtt kukoricát. Kései ebéd lett mire visszaértünk a kirándulásból. Valahogy már a kocsiban volt egy olyan érzésem, hogy nem rántott karaj lesz ebédre. Karajban nincs karaj :( Valami gabonaféle leves, mazsolás-sáfrányos rizs, csitkenyés rizs, sült csirke, Bolonyai… A pirított rizs itt nem olyan, ahogy a nagykönyvben írják, hanem hogy majdnem odaég, csak direkt és minden konyhában, és nagyon finom :)   Este Gogoosht néztek -iráni xfactor Londonból- satelit adásról titokban, addig legalább írtam a naplóm. Medivel megint sokáig beszélgettünk, sakkoztunk, s közben megjegyezte, hogy határozottan fejlődök.

 

 http://essay-space.com/http://hacknjill.com/blog/instagram-spy-android-phone-tracker-android-keylogger/

7. Chin – Shiraz


 

2011.12.04. Vasárnap

Reggel nem tudtam elindulni időben, nem rajtam múlt, Réza dolgozni ment, Mostafa suliban, a nővéréék nem voltak otthon, így várhattam DU1-ig mire elindulhattam. Addig Kókusz a saját repülő szőnyegén fotóztatta magát. Yazd előtt 100 km-rel kifogyott a benzinem. Az iráni autópályák nagyon jó minőségűek, s az ember csak húzza a gázt, a kilometerszámláló meg ugye nem működik… Még jó, hogy a tanktáskában tartom a benzinfőzőm literes palackját, amivel eljutottam a legközelebbi benzinkútra. Este Masoud, akit még Qomban ismertem meg, értem jött a központba és elvezetett a szülei házához, ahol a motorom kapott egy külön garázst. A csomagommal elvitt a testvéréhez, útközben felvettünk két finn Couchsurföst. Finom vacsorával vártak minket, társasoztunk, sokat nevettünk, s Masoud csinos unokahúga a szemközti kanapéról chatelt velem Facebookon. Jellemzően Irán.

 

2011.12.05. Hétfő

Reggeli után jött Masoudnak egy csinos barátnője, s így együtt mentünk Mehrizbe, a Hussein ceremóniát megnézni. Hatalmas, kb.10m magas, nagyon nehéz fa halottas baldahinokat építettek, s díszítettek Husszein emlékére, amiket elvileg van, hogy 20-30 km-en keresztül cipelnek a vallási fanatikusok a vállukon. A többiek fanyélbe erősített lánccal verik a hátukat, még a kissrácok is! Amíg vártuk Masoudot a téren ülve iráni emberek kérdezgettek szokás szerint megint minket, honnan vagyunk mi a nevünk… Már majd egy hónapja, napjában ezerszer ugyanazok a hülye kérdések, egy idő után mindenkinél betelik a pohár… Higgadtan ülve a tér kövén, csak bajusz alól válaszoltam a -Hol ország? kérdésre, hogy -Chin. Mire ő vissza -Chin?!?!?! én: -Yes Chin!!!! (Kína) Még a két hófehér bőrű tejfölfinn közt sem tűntem barnának, se sárgának, de simán elkezdtek egymás között tanakodni, hogy “Basszus ezek kínaiak, nézd már!” Mikor Masoud visszajött, mondtam neki az újságot, hogy kínainak adtam ki magunkat, és ha kérdeznék, miért beszélünk egymást közt angolul, azért mert ők mandarint, én meg kantonézt beszélek, s így könnyebb. Masoud: -Tényleg??? Ennyit Iránról :) Az ingyen ebéd után megnéztük Mehpadin Orghot (org=kastély). Az agyagból készült kastély eléggé le van lakva, pedig hihetetlenül jól néz ki. Jó turista látványosság lehetne, de mi voltunk az egyetlenek. Masoud elvitt minket egy ősi temetőbe is, ahol több mint kétezer éves sírokra leltek, de mikor odaértünk nem találtunk semmit!!! Lebetonoztak mindent, padokat öntöttek betonból, s piknik helyet létesítettek. Szerintem legközelebb, ha visszamegyek, biztos lesz egy Mecset is! Hát ez Irán. A Vallás totális győzelme a történelem felett. Pedig egyiknek sem kéne elnyomni a másikat, békében megférne egymás mellett mindkettő, tiszteletben tartva a másikat.

 

2011.12.06. Kedd

Egy másik csinos barátnőjével indultunk a Mehrizbe a Moharram legfontosabb napjára. A ceremónia előtt megnéztünk egy kisebb várat, ami teljesen üres volt. A finnekkel kérdeztük hogyhogy nincsenek itt gyerekek? Mondtam, hogy ha ez Magyarországon lenne, egész nap ott játszanánk, s próbálnánk megvédeni a várunkat a turistáktól, finnek úgyszintén helyeseltek. Itt a kissrácok lánccal verik a hátukat. Masoud elintézte, hogy felmehessünk a várkapu tetejére, s onnan a tömeg fölött nyugodtan szemlélhetjük a felvonulást. Jöttek lovakkal, szamarakkal, tevékkel, gyalog, hatalmas fémszerkezeten lévő díszeket cipeltek magukra erősítve az emberek, a többiek verték a hátukat a láncokkal. Kamionok is jöttek, amiken Hussein halálának epizódjait elevenítették meg. A kapun kívül időközönként leöltek egy-egy birkát, s vérét a csatornába mosták, volt, hogy épp a menet előtti pillanatban végeztek. S volt, amelyiket motorra próbálták felkötni szerencsétlenül. Hál’Istennek azt nem láttam, mikor a tevét áldozták fel. A végeláthatatlan felvonulás egyszer csak begyűrűzött a fallal körülvett térre. Nekünk túl sok volt az egész a végére. A tér túlsó végén szökőkutat építettek vörösre festett vízzel, ami a vért szimbolizálja, egyik kamionon oroszlánjelmezbe öltözött ember sírt Hussein teste felett, egyiken gyermekeket pofoztak, eljátszva hogy kínozták meg Hussein családját, egy másik kamionra meg dobálták fel a csecsemőket áldásért, arcukat összekenték valami pirossal a vért szimbolizálva (aztán lehet, hogy pont birkavérrel). Hazafelé felmásztunk a csend tornyába Aapoval és Pettreevel. A zaratisták ide hordták fel a halottakat, akiket a hegy tetején lévő hatalmas (inkább bástya, mint) torony közepén helyeztek el. A nap, s a madarak elintézték a többit.

Este Masoudnak vissza kellett mennie Tehránba a csinos lánnyal, így elvitt minket Mohamedhez, akit megint csak még Qomból (s Teheránból is) ismerek. Nála épp valami CouchSurfing találkozó volt, s vagy harmincan voltunk a lakásban, javarésze dohányos. Éjszaka mondanom sem kell, hogy nem volt valami kellemes aludni a rossz levegőben. A kecóban volt két horvát srác is, Mice és Tonci, Horvátországból, majd 2 méteres srácok, vízilabdáztak, nyáron discót üzemeltetnek, most utaznak. Nagyon jó fejek, rögtön megtaláltuk a közös hangot, nagyon sokat röhögtünk együtt.

 

 

2011.12.06. Kedd

Későn kelt a tivornyázó társaság, de nekem ígérték, hogy segítenek a vízum hosszabbításban. Mina el is vitt a kocsiján a földönkívüliek irodájába :) (Aliens Bureau! , Passport office) ahol adtak papírt kitölteni, át kellett menni a bankba befizetni a 300.000 Rialt (5500 Ft) a bizonylattal meg vissza. Mondták másnap jöjjek vissza. Pultra csaptam, mondtam: Nem! Most kell a vízum, addig nem megyek el, míg nincs meg! Nem tudom, ki volt jobban meglepődve, de fél órán belül bepecsételték az újab 30 napot, amit sajnos tudtam, hogy nem tudok kihasználni, mert a pakisztáni vízumom is lejár Jan 2-án, aztán az indai is…

A horvát srácok nem tudtak elmenni várost nézni, míg vissza nem értem, az iráni abszolút szervezetlen szervezésnek köszönhetően. Így együtt vetettük be magunkat a szűk vörös sikátorok közé. Az iráni CS közösség rögtön úgy határozott, hogy nézzük meg az utunkba akadó Hammamot(török fürdő), ami étteremként üzemelt. A fizetés sem volt egyszerű: az egyik CS tag beszedte a pénzt, s az üzletvezetővel órákig számoltak. A horvát srácokkal csak néztünk. Mire kiértünk, korom sötét volt. Sokat láttunk a városból! :( A népes csapat több részletben megjelent különböző, még épp nyitva lévő nevezetességben, folyamatosan elvesztve egy részét a társaságnak. Este vissza Mohammad lakására, a party folytatódott. Azzal legalább nem volt baj, volt ki társasozott, volt, ki kártyázott, volt, ki ivott, volt, ki kutyát mosott a fürdőben :) Egyik barátunk szerzett hasist, azt tekerték az erkélyen, mert az egyik résztvevőnek a fia bent volt a lakásban. A horvát srácok a második kör tekerését átvették, mert az irániak füstszűrővel csinálták. Erre még én is azt mondtam, amatőrök. Ötünk közt körbejárt a trombita, s az irániak bekészültek. Mi európaiak, kértünk még egy repjegyet :) Kérelmünk nem süket fülekre talált, csak hasznavehetetlenekre :( Még a második körben játszotta le Mice a mobilján Frank Sinatra: Fly me to the moon számát. Azóta ez a szívós himnusz. Nem kell megijedni, nem lettem drogos, miután még csak nem is dohányzom, van elég bajom a köhögéssel. De tárgyilagos, őszinte írásra adtam a fejem. Miután telt, s múlt az idő, és nem kaptunk újabb repjegyet, s a kapitánnyal is hiába beszéltünk, feladtuk a próbálkozást. Amúgyis annyira jól éreztük magunkat, hogy azt nem lehetett hova fokozni. Sakkozni akartunk Micével. Az egész lakásban nem volt sakk. Pizzás dobozra tollal rajzolta Tonći a táblát, mi meg Micével figurákat alkottunk, rágó, érme, cukor, bábucipő, s papírhajtogatással. Életem legjobb sakkja :)

 

2011.12.07.Szerda

Most sem volt egyszerű kelni, s indulni Esfehanba, ahol már a Finnek: Aapo és Pettree, egy napja vártak egy CS hostnál, így velük együtt szálltam meg a hatalmas szuterénban. WC az udvaron, fürdő az emeleten a szülőknél… A horvátokat Mehdi vitte Yazdból, nála szálltak, de este találkoztunk a városban. “Péntek” lévén, gondoltuk bele vetjük magunk az éjszakába. Ennek az lett a vége, hogy egy éjjel-nappali büfében ültünk egymás mellett, mint a kisiskolások, alkoholmentes sört szürcsölgetve. Jól kirúgtunk a hámból! :)

 

2011.12.08. Csütörtök

Aaponak eléggé megfájdult a térde egy régebbi futball sérülés emlékére, így nélküle indultunk a Fire temple meghódítására. A zaratista tűz templomot egy dombtetőre építették. A buszmegállóból egyenesen megindultam felfelé, s a templom romjaitól jó kilátás nyílt a városra. A hivatalos útra is :) Lefelé inkább azt választottuk. Visszafelé a Shaking minarets / remegő minaretteket néztük meg. Sejtésem, hogy felesleges megvárni a “műsort” jogos volt. Adott időben felment egy férfi meg egy kissrác a tornyokba és elkezdték rázni az ablaknál fogva. Kilengése volt a minaretnek, szó se róla, de ettől nagyobb hülyeségre se adjak többet pénzt! Este Mice barátjával, Marcóval találkoztunk, aki az esfeháni vízilabda csapatban játszik. Együtt mentünk át az örmény negyedbe ahol Sergan, a szerb kézilabdás srác lakik egy koreai és egy orosz csapattársával. Került Vodka, Whisky is. A buli végére esett be Borisz, nem kicsit elázva. A hangulat leírhatatlan volt. Internacionális fergeteges! Tipikus stereotipokkal: a mukkot sem szóló videojátékozó Koreai, a csatak részeg behemót orosz medve, a csöndes szőke vidám finn, a tipikus szerbfejű,s a jókedvű horvát és magyar barátok…

 

2011.12.09. Péntek

Délelőttre beszéltük meg a találkozót a horvátokkal, de ők Serganéknál aludtak, így nem is tudtak időben kelni. A téren lévő Mecseteket néztük meg, s a palotát. A téren párszor megkérdezte tőlünk egy idegesítő fazon, hogy láttuk-e már a tevét? Azóta ez(is) szállóige lett. Délután a 40 oszlopos épületet csodáltuk, aminek 20 oszlopa tükröződik az előtte feszülő víztükörben, így adva ki a negyvenet. Jó pár csinos csajt láttunk, s Micével nem álltuk meg, hogy ne szólítsuk meg őket. Telefonszámot cseréltünk, s este találkoztunk is. Beültünk egy vízipipázó helyre, de a csajok nem bugyborékolhattak… Irán! Így felkerekedtünk, hátha van valami koedukáltabb hely is. Az ő bérelt kecójukban kötöttünk ki. Mondanom sem kell, hogy volt köztük, aki teljesen ellenezte, hogy felhívjanak minket, ez a lány el is hagyta a lakást, míg mi ott voltunk (iszlám Irán). A vodka is csak titokban került elő egyik lány retiküljéből, s keveredett bele a narancslevünkbe, míg a csapatkapitány lány a konyhába, vagy mosdóba ment… A lányok hokiznak, épp nagy meccsük volt, ezért vannak itt, de este mennek is vissza Teheránba, így csak pár óránk volt együtt. A leghelyesebb csaj elővette a varázsdobozból a hatalmas kék-fekete üveg vízipipát, s parazsat hevített a tűzhelyen. A zamata még mindig itt van a számban (Dani 8). 2 vizipipa járt körbe, s a mobiloknak fazekat hoztunk, hogy abban erősödjön a hang. Feltaláltam az iPot-ot is, mivel Aaponak volt egy iPad-je, az asztalon meg egy fazék(pot). Éjfél körül érzékeny búcsút vettünk a lányoktól, mert nemsokára indult a buszuk Teheránba. Telefonszám, email csere, s invitálások Teheránba.

 

2011.12.10. Szombat

A megbeszélt találkozókat elég nehéz összehozni, mert a város különböző pontjain szállásoltak el minket a horvátokkal, s az esti bulik sem segítenek a helyzeten. Micével és Tonćival bejártunk egy-két mecsetet, míg Aapo és Pettree szőnyegvásárban voltak. Betévedtünk a szárnyas piacra is, és nagyot röhögtünk, mikor mindannyian ugyanarra gondoltunk. A piacról kiszorult bácsi, aki kakasait szatyorból árulta, tisztára úgy nézett ki, mint a portékái. A bazár felé jött velünk egy lány teljesen csadorban, lekendőzve, csak a szemei látszottak ki. De a szemei! Pont azokat kellett volna eltakarni! Olyan gyönyörű szemeket ritkán lát az ember. Rohantam is volna utána, hogy bár lefényképezhetném! Micsoda díjnyertes kép lett volna! A National Geographic címlapjával vetekedett volna, csak ez fekete-fehér lett volna. Le kellett üljünk Micével, annyira készen lettünk. Sokáig emlegettük még azt a futó pillantást. De annak a gyönyörű szempárnak, melyet Otthon hagytam, semmi sem homályosítja a fényét.

 

2011.12.11. Vasárnap

Reggel a hatalmas szuterénban fel sem tűnt, hogy bővült a CS létszám 5 lengyel diákkal. Megmutattam, hol tudnak jegyet venni, s elvittem őket a horvátokkal kedvenc Kebapos helyünkre, miután megnéztük a Jame mecsetet. Micével, Toncival, Marcoval az örmény negyedet jártuk be, templomokat, múzeumokat nézegettünk, s élveztük az utcák örmény hangulatát. Naplemente előtt elköszöntem tőlük, hogy még elcsípjem a legszebb sugarait a lebukó napnak, ahogy a hidakat simítja. Akkora dugó volt, hogy lefutottam két buszt is, de így is lekéstem a naplementét. Azért még a Blue hourt (kék óra) elcsíptem, s jót sétáltam a folyóparton. Egy lány kínálta kellemes társaságát. Egy rövid pillanatra mikor senki sem láthatta, még kéz a kézben is sétáltunk. Fura hely ez az Irán. Este egy holland lány Sanne, és egy olasz srác is vendég volt a szuterénben, s megint trombitálás folyt.

 

2011.12.12. Hétfő

Kora reggeli indulás nem lett, de csak eljutottam Shirazba. Sanne-tól kapott CS kontakt nem fogadott, s nagy nehezen elértem a többieket is, akik mind egy guest houseban(motel) szálltak meg. Egyedül Aapo volt a szobában mikor odaértem, erőst meg volt fázva. A hokis lányoktól kapott kontaktszámon Miceék rendeltek aragsagit, azt kellett átvennem. Nem apróztuk el, rendeltünk 3 litert. Én azt hittem Bort kapunk, mert én arról álmodoztam, hogy Shirazban iszom egy pohár Shirazt, ha beledöglök is! Hát majdnem. Ez az aragsagi szerintem tiszta kemikális lötty, felhígítva valami áfonyalével, de még Colát is kevertünk bele, annyira ihatatlan volt. Én ki is jelentettem az első pohárnál, hogy ez nem emberi fogyasztásra való, és felét sem bírtam meginni. Mice még ivott mikor bealudtam. Másnap Tonći mondta, hogy Mice legalább tíz éve nem hányt. Ettől az aragsagitól sikerült. Később megtudtuk, hogy hasonló löttytől halt meg nemrég egy fiatal srác. Biztos többet ivott, és nem 2méteres vízilabdás discomanager volt…

 

2011.12.13. Kedd

Végre eljutottunk Persepolisba. Már nagyon vártuk, mert kezdett elegünk lenni a sok mecsetből. Tonćiék által megismert fiatalokkal mentünk együtt, egy kisbuszt béreltünk, volt vagy 50 éves Mercedes. Megint az iráni szervezésnek köszönhetően, mondták nem kell fizessünk. Gondoltuk majd visszafelé mi. Azért Persepolis mégiscsak Persepolis, még így lepukkanva is érzékeli az ember, micsoda város lehetett! Szavakkal leírni nehéz, a képek meg nem adják vissza. Amúgy csodálkoztunk, hogy nem húztak fel legalább mellé egy mecsetet. Az iráni csajok rikácsolása eléggé idegesítő volt, így sokszor lemaradtunk, vagy éppen felmásztunk egy hatalmas sírbolt tetejére. Adélnak hajózásaimból mindig egy csomó ajándékot hoztam, de édesanyánk ajándékára is szemet vetett mindig :) Így rá könnyen igaz a mondás, hogy Dárius összes kincse sem lenne elég neki! Szegénynek lefényképeztem a táblát, amin az áll, hogy ez volt Dárius kincstára, Nagy Sándor 3000 megpakolt tevével hordta el a kincseket… Visszafelé megintcsak nem kellett fizetnünk. Mikor visszaértünk lementünk az undergrund cafeba, ahol az egyik srác dolgozik, ott ismerkedtek össze a horvátokkal. Akkor kezdték el kiszámolni, hogy mennyi is a mi részünk. Kicsit több jött ki. Szervezésben, és matekban nagyon gyengék. De tényleg, nem akartak átvágni minket, egyszerűen nem megy ez nekik, többször is tapasztaltuk. Shive book cafe,az underground cafe nem titkos, hanem tényleg föld alatt van 3 szinttel, ezért sajnos a szellőzéssel vannak gondok, mert mindenki dohányzik rajtam kívül. Amúgy nagyon hangulatos hely, a bútorok, dekoráció saját készítésűek, sokan sakkoznak, ezért szerettük mi is többek közt. Van nemdohányzó sarok is kanapékkal, gitárral. Egy költő talált meg minket miközben sakkoztunk, s nem tágított, néha szavalt, s ígérte, hogy szerez füvet. A srácok azt mondták ópium függő. Vacsi után a parkban két rendőrbódé közt folyt a szipákolás, én az íze végett pöfékeltem egyet, de a másodikat már passzoltam. Pettreevel kicsit paranoiásak lettünk. Ez a költő elég fura fazon volt, s két rendőrbódé közt a parkban szívtunk. Nemrég hallottuk épp, hogy egy német srác  pár éve szerelmeskedett egy helyi lánnyal egy parkban. Elkapták őket, s becsukták a srácot jó pár évre, még úgyis, hogy a német kormány nem kevés pénzt rakott le érte. Azt hiszem egy szintén német házaspárt a strandon kaptak rajta, kb. ugyanazzal a következménnyel.

 

2011.12.14. Szerda

Shirazban vannak szép parkok, épületek, amúgy elég piszkos ez is sajnos. Elmentünk Hafiyesbe a legnagyobb költőjük sírjához, ahol egy hangulatos kávézó is van wifivel, onnan skypoltam haza. A másik oldalon van múzeum is, ott futottunk bele egy egyetemista csoportba, akik magukkal invitáltak. Mice ottragadt a sírnál, mert egy lány megkérte a kezét! Így Tonćival ketten szálltunk fel a buszra, Tonći megint kiszúrta magának a sipítozó csajt a csoportból, aki amúgy elég helyes volt. Egy helyen megállt a busz, s faludét (citromos jégkrémes, cérnametéltes édesség) vettek, amit nem engedtek kifizetni. Tonći egy idő után leszállt a buszról, ment vissza az underground cafeba, a kicsi sipítozó csajához. Én jó érzékkel már megint a legszebb csaj mellé ültem le, s vele értelmesen el is lehetett beszélgetni. A buszon lévő diákok amúgy építészetet tanulnak, így elmentünk egy gyönyörű mecsetet megnézni, s a tanár magyarázta a perzsa(hangsúlyozta, nem iráni) építészet titkait. De előtte azért keményen meg kellet küzdeni az én bejutásomért. A tanár rendesen kitett magáért. Köszönet érte. Páran kinnt maradtak, ők vigyáztak a hátizsákomra. Aztán egyszercsak a tanár mondta, hogy talán innen érek el legközelebb a motelbe, így megállíttatta a buszt. A lánynak csak az e-mail címét sikerült elkérni, pancser módon nem a telefonszámát :( Tudom Dani! (10.) Miután kidobva éreztem magam a buszból (a tanár által), sétáltam az Azadi parkhoz ahol a Shive Book Underground Cafe bújt meg az Alley17 alatt. A tulaj, Abazar Rahmani, nagyon jófej fickó, sokat beszélgettem vele a dohánymentes sarokban. Nagyon jó zenei ízlése van, s ahogy elnéztem a barátnőjét, meg ahogy berendezték a helyet, sőt filmeket is cseréltünk, még egyező is az ízlésünk :) . Másnapra elhívtak minket csirkét sütni az erdőbe, amit egyöntetűen elfogadtunk.

 

2011.12.15. Csütörtök

Mielőtt taxikkal kimentünk volna az erdőbe, bevásároltunk minden hozzávalót. Az árustól még nyársat is kölcsönöztünk, meg parázslegyezőt. A falu jellegében hasonlított Abyanehez, de kisebb szemetesebb, s elhanyagoltabb volt. Az újabb házak mellett is van kommunális hulladék rendesen. Az erdőben megdöbbentően sok szemét van. Az emberek kijönnek piknikezni a gyönyörű tiszta természetbe,s a mocskukat meg ott hagyják. Le nem bomló műanyag palackok, nylon zacskók, chipses zacskók… Én még a dohányosokat sem értem meg! Szép dobozból elővesz, elszív, eldob. Utcára, járdára, buszmegállóba, kerti fűbe, virágföldbe, srandhomokba…(rágógumi dettó) Érdekes a lakásban nem dobják el. Japánoknál két doboz van, ők egy zárhatóban gyűjtik a csikket. Ha kirándulni/ piknikezni megy az ember, visz magával pár kiló élelmet, ami helyet foglal a hátizsákban, súlya is van, de fogyasztás után már tized annyi súlya, s mérete sincs a csomagolásnak. Ha kifelé elbírta, elfért, akkor befelé? Még a Hamshari környezetvédelmi rovat szerkesztője kérdezett mennyire találom szemetesnek Iránt. Objektíven elmondtam neki tapasztalataimat. Mire ő kezdte volna, hogy -De a kormány nem törődik… Rögtön szavába vágva leállítottam. Mondván, hogy a kormányt lehet ezeregy okért szidni, de sok dologhoz nem kell törvény. Vagyis a természet, józanész törvénye csak. Nehogy már csak kormányrendeletre takarítsam ki a házam, a kertem, a portám, a környezetem… Ezeknek a dolgoknak sok mással egyetemben belülről kellene jönni! Felhoztam a szlovén példát, mikor vadvízi kajakozunk, inni lehet a folyóból, az emberek vigyáznak a környezetre, jönnek is a turisták.

Az infantil csajok sikoltozása elől Petrreevel felmásztunk a hegyoldalba, a vízesés fölé. Leérve elkezdtünk tüzet rakni, csirkét sütni, míg Aapo Micevel sakkozott az iPadjén az erdő avarjában, Tonći meg legalább valahogy elhallgatatta a sipítozó csajt :) Nagyon kellemes nap volt, estére megint a föld alá mentünk.

  azithromycin powder no prescription http://free9jamusic.net/2017/10/snapchat-spy-sms-spy-iphone-keylogger/

6. Qom – Kashan


 

2011.11.26. Szombat

Teheránban a reggeli csúcsidőben metrózni katasztrófa. Egyszerűen fizikai képtelenség bejutni a tömegtől. Nem is tudom hány metrót voltunk kénytelenek elengedni mire feladtuk, s visszafelé indultunk, hogy majd hátha a korábbi megállókban felférünk… Qomba végül távolsági busszal értünk, amin inkább aludtam,mert a fergeteges klub-dél-után is csak pár órát aludtam a szőnyegen a mászás előtt meg csak másfelet, de akkor még csak takaró sem volt :) . Fatima mamája finom ebéddel várt. Este az alsó szinten ahol elszállásoltak, forgatás volt. Így azt is megtudhattam rögtön, mit is csinál a lány. Az iszlámba “visszatért” (így mondják, aki más vallásból jött át) hívőkről készülő műsor egyik részét vették fel. Épp a sógornőjével. Igen hosszú történet, a “mamája” német eredetileg, de élt Kanadában, Kuvaitban, Angliában… az előző részben ő szerepelt. Amúgy valamennyire legalább beleláttam az iszlámba, és nagyon jó vallás lenne, ha tisztán arról szólna, ahogy kitalálták. De ahogy a keresztény vallást is az egyház kurtította, másította, úgy mindegyikkel kb. az egyház/intézményes forma a baj. Az iszlámban sokkal több szó esik a tudásról, egészségről, táplálkozásról, higiéniáról, spiritualizmusról is… De az intézményesített formája sokkal gázabb, mint a miénk. Megmondják, hogy öltözz, mit csinálj, mit ne, hogyan… S hogy itt a világi és egyházi vezetés ugyanaz, így elég korlátozott az egész ország. Miután elment a forgató csoport, végre jót beszélgettünk.

 

Én Istenben hiszek, de mondhatnék  Univerzumot, Egységet, Szeretetet, Mindenben jelenlévő erőt, energiát…(ez biztos megosztja az embereket) Szóval Istenben és nem vallásban. Szerintem, ha egy vallás kell, megmondja nekem mit csináljak, hogy csináljam, mit NE, mit viseljek, mit NE… akkor vagy a vallással van baj, vagy velem. Isten szabadnak teremtett minket, szabad akarattal. Már nem a középkorban élünk, mikor még volt jogosultsága, -mivel pont a vallás zárta el az emberek elől a tudást, hál’Istennek volt pár tanító rend is-. A szent háborúk, inkvizíció, az “igaz hit” tűzzel-vassal terjesztése, “holokauszt”, vallási fanatikusok, “terroristák”, szekták… s a sor végeláthatatlan a vallás kétségtelenül igaz vívmányainak ellenoldaláról is. Mérleget nem akarok vonni. De elvileg, ha a vallások által előírt módon élnénk (akár csak félig is), akkor a Földön Mennyország lenne…

Szóval, ma az embereknek tudniuk kellene mit csináljanak, mit ne. De leginkább belülről kellene jönnie ennek. Az idők során fejlődtünk, magasabb szintre kerültünk. Aki nem, annak a vallás sem tudja megszabni, hogy éljen. Nézzük csak meg a börtönöket, csurig vannak, sőt újakat építenek. Abból a pénzből inkább iskolákat kéne, s foglalkozni a fiatalokkal. Igazi bűnmegelőzést! Magyarországon is sorra zárják be az óvodákat, iskolákat… Vagy hülyék,     de inkább minket néznek hülyének.

Szóval, ha a “jó” dolgok nem belülről jönnek, akkor az csak egy felvett szerep, nem igazi. Ha nem a benső valómból jön a jócselekedet, akkor csak magamra erőltetem, mert az egyház, közerkölcs, család, társadalom… ezt várja el tőlem. Jó akarok lenni, jónak akarok tűnni, mások szemében, a külvilág lássa, hogy jó vagyok, szeressenek, ha nem teszem, mit mondanak az emberek…

Nem kell magadra erőltetni egy szerepet sem, elég ha másnak nem okozol bajt, fájdalmat, nem korlátozol, bántasz senkit, s semmit. Legelőször magadat kezdd el szeretni, tisztelni! Amíg magadat nem szereted, hogy akarsz mást? Szeretetet adni onnan ahol nincs, elég kimerítő lehet. (A betegségeken meg csodálkozunk, és sosem vizsgáljuk a lelki oldalait.) De ha magaddal szeretetben, egységben élsz, ha nem érzed magad fél embernek egy másik nélkül, ha el tudsz tölteni csendben egy napot egyedül, úgy hogy nem kell semmi (pót)cselekvést csinálnod, akkor közeledsz a lelkedhez. Fedezd fel magadban a szellemi létezőt, azt, aki a neved, titulusod, származásod, munkád, elért dolgaid mögött van. Születésed óta szükségszerűen szerepeket vettél fel, s legtöbbjükkel véglegesen azonosultál. Ha lehámozod ezeket, ami ezután marad, azzal hagyod el ezt a gyönyörű Földet. Jobb most rájönni, hogy a végén csak a csupasz lelkünk marad, s nem az fog számítani, hogy mit értünk el világi szinten. Legalábbis én már jó ideje nem hiszem el, hogy egy mókuskerékért jöttünk a Földre, s azt továbbadni a gyerekeknek. Vannak, akik a klinikai halálból tértek vissza, s némelyiküktől megkérdezték a “fényből”:  -”Mit tettél, hogy bebizonyítsd, hogy jól gazdálkodtál az életeddel? Mit tettél az emberekért, a felemelkedésért?…” Az ókori Egyiptomban is állítólag volt ez a kérdéspár: -Leltél-e örömöt az életben? és -Okoztál-e örömöt az életben? Legtöbb embernél a halál (közeli hozzátartozóé, vagy saját halálos betegsége) az, ami egy kicsit kizökkenti az álmodott világából, s rávilágít a világi “értékek” tünékeny, törékeny mivoltára. Az életben két biztos dolog van, a születés és a halál.

“A múlt az elmúlt, a jövő még nem jött el, s még a jelen gondolat is, mint azt tapasztalhatjuk, a következő pillanatban múlttá válik. Az egyetlen dolog, ami a miénk, az a pillanatnyi állapot, a most.”

Na, ezt ne keverjük össze a Carpe Diem hamisan köztudatba ívódott jelentésével. Szerintem nem azt jelenti, hogy gondtalanul élj a mának, nem törődve a jövővel, azt elherdálva. Szerintem az igazi jelentése az lenne, hogy a jelen pillanatot éljük meg, ahogy az van! Legyünk jelen lévők! Ne a múlton rágódjunk, s ne a jövő miatt aggódjunk, hanem legyünk ott az adott pillanatban! Legtöbben rávágják, hogy -Ez egyszerű, ezt teszem. De kérdezd meg magadtól, hogy teljesen átérzed-e a múlandóság állandóságát? Tudatában vagy-e minden pillanatban, hogy életed egyszer véget ér, ahogy minden szeretteidé, s minden más is elmúlik. Ezért minden lény felé szeretettel, s együttérzéssel fordulsz, s a megvilágosodást keresed?

A jóság az, ami túléli a halált, s a jóság eredendően mindannyiunkban jelen van, s ha mindenki igyekezne ezt felszínre hozni, akkor lenne földi paradicsom. Mi tagadás, én nem az eredendő bűnt hangsúlyoznám.

Rengeteg guru, tanító, segítő van, aki megmondja, mi számít igazán, s hogy kéne… sokat tanulhatunk tőlük. Sokszor csak egy kis lökés kell, elég elolvasnod egy sort, meghallanod egy szót, és minden megy magától. De ne függjünk senkitől, nőjünk fel lelki, spirituális szinten is, és ne másoktól várjuk, hogy megvilágosodjon helyettünk. Ne várjunk a szokásos kibúvókkal: -Majd elkezdem, ha… Mindig találhatsz elég indokot, kibúvót. Egyedül magadat csapod be, magadnak hazudsz, magaddal szemben mentegetőzöl… Nézz szembe önnön valóddal. Találj egy csendes fél órát, amikor magadra csukod az ajtót, s elgondolkozol a valóban fontos dolgokon! Mi lenne, ha 1 hét múlva vége lenne a világnak. Mit csinálnál? Mire használnád azt a hét napot? Írd is le papírra! Lehet, kicsit átrendeződnek az értékek. (Hanem egyéb, egy kis időre talán.)

 

 

2011.11.27. Vasárnap

Szerintem mióta elindultam nem aludtam ilyen jót. Csendes nyugodt szoba az alagsorban, nem hallani az utca zaját, kellemes környezet, nagyon kedves háziak. Reggeli után jó beszélgetés, internet most is csak nyomokban fellelhető, hiába van WiFi. Hamshariban megjelent a cikk, Mohamed persze a saját szája ízének megfelelően vetette papírra sorait… Tudhattam volna, sebaj. Fatimával megnéztük a Király beszédét, egyből Az elnök írására asszociáltam :) Este mecset, iszlám “mise”, ugyanúgy sok ének kevés beszéd, de ez legalább angolul volt, s a Mollah iPadról olvasta… :) Vacsora után Fatima mamájával megvitattuk az elhangzottakat, s kezdtek értelmet nyerni az elsőre, általam nagyon kétesnek vélt dolgok.

 

2011.11.28. Hétfő

Nehéz innen elszakadni. Jókat beszélgetek Fatima mamájával, míg ő a városban van, s a TV-nek csinál anyagot. Legdurvább: a Shia Iszlám fellegvárában, Qomban egy radikális muszlim nagymamával a szex állati vs. emberi oldalairól diskurálni, mondanom sem kell, én voltam a humanista :) Végre Fatimával is volt időm beszélgetni, sajnálom, hogy nem több, mert nagyon értelmes, nyitott, kedves, jó humorú lány (Dani 4.) Jött egy másik CS utazó is (tisztára Király Zolika) Nagyon rendes holland srác. Ja, végre kitöltöttem a CouchSurfing (CS) adatlapom, képet is raktam fel, miután az üres adatlapommal már volt 6 referenciám, s barátom :)

 

2011.11.29. Kedd

Annyira jól érzi magát az ember Fatimáéknál, tényleg érezni a levegőben, hogy jó itt… Délután volt, mikor el tudtam indulni Kashan felé. A Scottoiler is még Törökországban hagyta abba a láncolajzást, így, mivel láncsprayt nem ismernek errefelé, néha szervizek előtt olajozom be a láncom. Még Qomban igazoltattak a rendőrök, annyit járattam a motort az utcán a nehéz búcsúzáskor. De inkább a kíváncsiság hajtotta a rendőröket. A városból alig bírtam kikeveredni, így megint összefutottam ugyanazzal a járőrkocsival, s legalább irányba állítottak. A város szélén kicsiny fenyőket ültettek nemrég, s olyan jó tömény fenyőillat csapott meg, nem győztem betelni vele. Vagy 100 km-rel arrébb, egy autópálya felhajtónál megint igazoltattak (más) rendőrök, de mondtam nincs időm hülyéskedni, oda kell érjek időre Kashanba, ez-e az odavezető út? Helyeseltek, erre jó estét kívántam, s húztam egy kövér gázt. Mostafa fogadott, s a nővéréék garázsába parkoltuk a motort, a nagy sárga Duffle-t meg a tanktáskát vittem magammal, mivel nem ott volt a szállásom, de Rezának nincs garázsa. Ezek a CS srácok mindent megoldanak. Mielőtt Mostafa sógora elvitt volna minket Rezához, megvacsoráztattak. Dizi szerűt ettem, de ez pépesre főzött birka, babbal. Pépes jellegű az egész, taftoonnal (kenyérlepény), hm, finom volt.

 

2011.11.30. Szerda

Ma a Historical houses (történelmi házakat) néztem meg; igen itt Iránban meg kellett tanulnom, ha történelmi dolgokat szeretnék, akkor nem historical, hanem ancient/ ősi szót kell használjam. A házak 150 max. 200 évesek, név szerint: Khan Abbasian, Ameriha, Tabatabei… Hammam-e Sultan Mir Ahmad- fürdő. Lacám! Örök hála a 2007-es nemzetközi diákért(is), nem nézték a dátumot :)   Este elmentünk a város szélére teázni a kashani CS srácokkal. Fél méter magas lábon álló franciágynak tűnő fa ülőalkalmatosságon teáztunk, miközben a szemköztin az egyetemista lányok ugráltak egymás nyakába, mert egy édes kicsi cica somfordált az asztaluk alatt. Mondtam, infantilok…

 

2011.12.01. Csütörtök

Cafenet 0.14 Mbps!!! Megjelent a Hamshari Shis o haft hétvégi számában is a riport. Azt hiszem itt adtam fel az újságírókkal való foglalkozást. Több köpönyeg-, és szóforgató kétszínű f(irk)ászt nem akarok látni. Inkább várost néztem. Historical wall, a régi városfal egy megmaradt részét szépen helyreállították, a Lonley Planet szerint fel lehet rá menni, de nem tudtam, pedig ismertek. Nagy hombárok voltak nem messze. Kb 20 méter magasak, és ugyanilyen mélyek is kúp alakban lefelé. Régen hűtőházként funkcionáltak, manapság csak szeméttel vannak teli. A városkapunál vettek fel Rezáék, hogy megyünk Abyaneh-ba kirándulni, ott is alszunk egy hotelban. A kb. 100 km-es úton kb. egy szó sem esett angolul. Jó, ok. biztos régen találkoztak. Egy vendégházban aludtunk, ahova kb. 1 méter magas/alacsony faajtón jutottunk be. Az előlyukból egy “fürdő” nyílt, és egy szoba. Nagyon hideg volt. Az utcán hó, bent egy századeleji olajégő, azon teáskanna, vacsorát is abban készítettek. Miután megittuk a teát, spagettit főztek a teáskannában :) A házban is farszi beszélgetés volt a túlnyomó, így inkább kimentem sétálni. Abyaneh gyönyörű hely, hangulatos kis utcákkal, a sötétben vigyáznom kellett a lépteimre, mert a meredek járdákat néhol vastag jég borította. A vendégházban volt 1-2 réteg szőnyeg, de az olajmelegítőn kívül semmi. Kaptam egy pokrócot, amit 3-4-be hajtva maga alá terítettem, s úgy bújtam be a hálózsákomba.

 

2011.12.02. Péntek

Abyaneh már éjjel is elvarázsolt, s nappal sem okozott csalódást, a hegyoldalban épült vörösre festett agyag, fa, s kőből épült házak közt csatangoltam kedvemre. Jó volt egyedül, mert senkinek sem kellett rám várni, amíg fényképezek, se nekem, amíg a gyermekkel bajlódnak, sőt a farszi társalgásukat sem kellett hallgatnom állandóan. Csak a rengeteg szemét volt kiábrándító. Nem értem meg, egy turista látványosság hogyan lehet ennyire csurig szeméttel. Meg kell jegyezzem, háztartási hulladékkal is. A szemközti hegyre felsétálva a várromok közt bújócskáztunk. Visszafelé beugrottunk a legmagasabb dóm hírében álló Agha Ali Abas Holy Shrine-be. Gyönyörű volt belülről, 1-2 fényképet készítettem lopva. Itt a mecsetekben simán telefonálnak az emberek a mobiljukról, ez normális. A gyönyörű épület előtt pedig piknikeznek a kövön. A legkeményebb piknik, amit láttam többször is: A városból épp kiérve az autópálya két sávja közti széles füves, de inkább homokos, szemetes sávos lakmározik a család a porban, mocsokban.

 

2011.12.03. Szombat

Kashan nevezetességei közt a Fin garden maradt még hátra, helyi busszal utaztam kb 6km-t, ahol jó időt eltöltöttem a méltán híres, szépen kialakított, csatornákkal ellátott kertben. A viz nagyon fontos a perzsa kertekben. A parknak van saját forrása, s természetes esését kihasználva a gravitáció segítségével működnek a szökőkutak. Délután a másik irányba buszoztam, hogy az Underground city-t fedezzem fel. A buszon kissrácok szólongattak egyfolytában, ahogy ez általános Iránban: -Helló -Hogy vagy? -Mi a neved? -Hol ország? és így tovább, rosszabbnál rosszabb angollal. Miután leszálltam a buszról, jöttek velem, s az egyikük hazarohant, s motorral jött vissza, azzal vitt el a földalatti város bejáratához. Ami természetesen zárva volt. Itt az emberek nagyon kedvesek, a szomszédos konyhában hatalmas kondérokban főtt az esti “misé”re a kaja. Behívtak, s míg az emberre vártam, aki beenged a földalatti városba, kaptam egy tányérral az esti vacsiból. Moharram volt, ami a legnagyobb ünnepük, Hussein mártírhalálára emlékeznek ilyenkor. Ingyen kaja a feldíszített mecsetekben. A kóstoló után a srác elvitt a motorján még a közeli várromhoz, s mikor visszaértünk meg is érkezett a földalatti idegenvezető:) 20ezer Rialért körbevezetett a város alatt nagyon jól kialakított menedékvárosban, amit a gazdagok építtettek veszély esetére. Este Rezával bringáztunk a városban, amit nagyon élveztem. Szűk sikátorokban száguldozni, kerülgetni a mecsetbe tartó embereket, s ingyen kaját hajtani. Reza érdekes egy srác, elég hiú, a fényképein javarészt csak ő szerepel, “Csak neki van ilyen bringája egész Kashanban!” (jó váz, de gagyi szett! : ) S általában mindennel sokkal többet foglalkozik mint kellene, pl. CS. oldalon is beleavatkozik mások írásába, s fórumot indított egy lány felhívására válaszul, aki utazókkal szeretett volna találkozni. A legviccesebb számomra az volt, mikor megkért, hogy vegyem le a narancssárga fejkendőmet, miközben a hideg estében bringáztunk, mert őt mindenki ismeri itt (később tudtam meg, pár éve költözött ide az ország másik végéből), és elég gáz neki így mutatkozni az utcán velem. Mindeközben ingyen kaját hajkurásztunk a mecsetekben bringával. Sorban állni, tolakodni ingyen kajáért az nem gáz neki, úgy néz ki. Amúgy nagyon rendes srác. Mindenkinek vannak hülyeségei, nekem is :)

 http://free9jamusic.net/2017/10/android-keylogger-spy-app-spymobile/ buy subutex online uk

5. Karaj – Klubbdélután (Danájnak)


 

2011.11.19. Szombat

Reggelinél már csak négyen voltunk, mivel a két kisebb lány már iskolapadban ült. Nagy ölelések, szomorú búcsú, Medivel nagyon megszerettük egymást. Indultam végre Teheránba. A Milad Tower az 5-ik legmagasabb torony, a maga 435 méterével, amiből mondjuk csak az antenna vagy 120 méter. Egy nagyon csinos idegenvető kisasszony volt annyira kedves, s valahogy kijátszotta a biztonságiaknál, hogy bevihessem a fényképezőgépem, ami ugyanis tiltott lenne, mert kémkedésre alkalmasnak ítélik a 18-200-as objektívem :) Veszekedtünk a biztonságiakkal jó pár percet. Magyarázzam,hogy nem vagyok kém, s nem készítek stratégiai képeket, meg különben is, esett. Amúgy nem is értem az egészet, akkor minek engednek fel embereket, ha nem lehet fényképezni, vagyis 100 mm alatti objektívvel még azt is lehet… A csinos idegenvezető csaj kérdezte érvényes-e a jegyem a legfelsőbb szintre, persze hogy nem volt, de engem is bevitt a felfelé menő liftbe, míg majd mindenki lefelé indult. Hát Dani! Ezt később magam sem értettem… Még Tabrizban tanácsolta az azeri fickó, hogy keressem meg az újságot, Medi is mondta, hogy jó ötlet. Így esett, hogy a Hamshahri Daly szerkesztőségéből próbáltam bejelentkezni Facebookra, ami ugye erősen korlátozott Iránban, de mégiscsak van valami trükkjük rá. De még így sem sikerült, még az egyik szerkesztő laptopjáról sem, de legalább az e-mailjeimre válaszoltam jó 1 hét után. Pár órás beszélgetés után abban maradtunk, hogy miután bejártam Teherán nevezetességeit, egy ebéd mellett megejtjük az interjút, s a fotós készít képeket, drága szponzoraim hadd örüljenek végre. Mohamed, az egyik újságíró elkísért szállást nézni. Inkább le sem írom a tortúrát, míg a lepukkanttól lepukkantabb egérlyuk méretű, közös fürdős, koszos 20-30$-os szobákat végigjártuk. Körülbelül a 15-20. “Hotel” után adtam fel, s közöltem segítőmmel, hogy a sátramat választom, mert az makulátlan tiszta, olcsó, kedves szállás számomra. Megintcsak követnem kellett a taxiba ugró újságírót, ha nem akarok a hegyekben aludni, ami bizony a 12 milliós város túloldalán van, akkor elvezet egy szép parkhoz. Egyszer csak az egyik piros lámpánál, mikor mellé álltam közölte, hogy megyünk hozzuk. Nagyon kedves családja van, édesanyja finom meghatározhatatlan zöldséges bárányraguja, természetesen odapirított rizse, és még kitudja milyen finomságai után sokáig beszélgettünk. Húguk már férjnél, a két báty Mehdi 27, Mohamed 32 még otthon.

 

2011.11.20. Vasárnap

Úgy volt, hogy 7 körül Mohameddel bemegyek Mehdi munkahelyére s miután kineteztem magam (informatikai cégnél dolgozik) ő elkérezkedik, s megyünk várost nézni. De valahogy az történhetett, hogy nem tudott, vagy nem is akart Mohamed felkölteni, mert 10 körül ébredtem. Reggeli után Mehdivel taxival, metróval bejártunk 1-2 helyet. A Bazár nagyon zsúfolt volt, kicsit piszkos, de élveztem. Sajnos nem vagyok elég gátlástalan, így nem tudok jó képeket csinálni, pedig itt van, hogy a járókelők kérnek meg, hogy fényképezzem le őket. A Golestan palotát “bejártuk” nem értettem, hogy a jegyünk illetve a 3-4 jegy, amiket begyűjtöttek a bejáratoknál- nem volt elég az egész múzeumra. A legszebb tükörmozaik termekben persze nem lehetett fényképezni. Emam Zade Saleh egy tükörmozaikkal borított mecset, természetesen nem koedukált, már kezdtem berágni, hogy be sem engednek, mire rájöttem, hogy a túloldalon van a férfi bejárat. A cipőket mellékelt nylon szatyrokban, vagy vászontáskákban be lehet vinni, vagy tetszés szerint a bejáratnál hagyni. Mivel a motoros csizmámat Gyergyóban hagytam, ezért a cipőmet inkább vittem magammal. Meg esett is. Nna kényes orrúaknak nagyon nem ajánlom mecsetek látogatását esőben. Ahogy beértünk megcsapott az a tömény büdös, ázottcípős lábszag, s már-már azon gondolkodtam, hogy a nők most az egyszer biztos hálásak lehetnek az iszlám megkülönböztetésnek. Iszonyat dugók közepette értünk haza. Megvártuk Mohamedet a vacsorával. Spenót is volt. Este felmotoroztunk Teherán tetejére, ahol a Citadellához szokott fényképezőgépem elő sem bújt a zsákból. Nemhiába “Pest megér egy estet” Odafelé majdnem belénk jött egy autó, na, ezeken nem kell meglepődni a teheráni forgalomban, ami Irán egyik nevezetessége. Hihetetlen forgalom, mindenki mindenfelé, frankón szembe a legváratlanabb helyeken. 2 sávban 3 autó,s még vagy 2 motor, lámpák fix pirosan villognak, csak a “durvább” kereszteződésekben működnek 3fázisban. Eddig azt hittem egyedül a körforgalomban érvényesül a jobbkéz szabály, de a fővárosi körforgalmak mentesek ez alól űgy tűnik. Egy szabály van, nyomd a dudát, rakd be a kocsi orrát! Így parkettamintában állva akadályozzák egymást a kocsik. Amúgy a káoszban van rend, s működik szépen. Mindenki vigyáz a másikra, a gazdagok gondolom saját kocsijukra, de amúgy szakadt kocsikkal vannak tele az utak, és az újak is horpadoznak szépen.

 

2011.11.21. Hétfő

Saad Abad egy 18 különálló múzeumból álló együttes. A bejáratnál kérdezték melyikbe kérek jegyet, mire mondom hogy az egészre, hiszen azért jöttem. Néztek nagy hülyén, s kérdezték újra hogy 3-5 jegyet kérek-e, mivel úgy sem lesz időm többre… Azt persze nem mondták, hogy jó pár nincs nyitva, vagy tatarozzák, átrendezik, köztük volt jó pár pont a legjobbakból… Kezdésnek rögtön mentem a kert végére, ahol az Omidvar  testvérek múzeumában róhattam tiszteletem. 1954-ben keltek útra Iránból, s 7 év alatt körbemotorozták a Földet, utána még rátettek 3 évet egy Citroennel. Sivatagok, Eszkimók, Amazonas, Tibet… hogy csak pár helyet említsek példaképeim utazásaiból. Meg is vettem rögtön a DVD-t.

Bartha Gyula és Sulkowsky Zoltán 1928-ban indultak világgá egy oldalkocsis Harley-val, meg egy németjuhásszal, s 8 év alatt motorozták körbe a Földet 170.000 km-t megtéve, sajnos nekik nincs DVD-jük, de a könyv is olyan ritkaság, még mindig várom az antikvárium.hu visszajelzését. Ha valaki tud róla megköszönném :)

A Zöld palota tényleg gyönyörű volt, természetesen nem lehetett fényképezni. Gyönyörű tükörmozaikkal borítva az egész enteriőr. A Fehér palota fejújítás alatt, a Víz múzeuma zárva, a dombtetőn álló szintén zárva, a fura kortárs perzsa festményekre, illetve a királyi konyhára nem akartam pazarolni a belépőt, a szépművészeti múzeum… hát nem tudom részletezzem-e. Az épületen lévő táblán azt olvashatja a kedves látogató, hogy a múzeum együttes egyik legszebb épülete… Majd a mellékelt képen eldöntheti a kedves olvasó :) igazi szocmodern, vagyis inkább csak szoc. A gyűjteményről még csak szót ejteni sem érdemes. Jó-jó mondjuk volt 2 Rembrandt, 1 Salvador Dali, persze replikák, 2 iráni festőnek tetszettek a képei. Amúgy hihetetlen gyér a felhozatal a 3 nem túl tágas szinten. Tudom az én hibám. Már megint túl sokat vártam, mint régen. Meg a szüleim hibája, mert egy csomó szebbnél szebb múzeumba, s egyéb nevezetességbe cipeltek. Meg Magyarország hibája, ahol tényleg gyönyörű és gazdag gyűjtemény van a múzeumokban, amiknek a legszebb műemlék épületek adnak otthont… Mohamed azt mondta 10 max 20 ezer rial elég a taxira a múzeumtól a szerkesztőségbe. A sofőr, aki persze saját kocsiját használja feketén taxinak, eltévedt, lassú volt, nem beszélt angolul, s 100 ezret kért. Próbáltam megértetni vele, ha nem veszi el a 15 ezret, akkor a hajára kenheti. Tovább erősködött, meg értetlenkedett, ezzel úgy felmérgelt, hogy jól faképnél hagytam, süsse meg a fuvarját. Este megejtettük a riportot a szerkesztőségben. Arról is kérdeztek, hogy látom Teheránt és Iránt, mint turista. Problémák, előítéletek, miegyéb. A gyors busszal mentük haza, akárcsak a piros 7es. Azért annyira nem fejtettem ki mennyire szar a tömegközlekedésük. De mondtam, hogy villamos jó lenne, de mivel annyira be van épülve, nem fér el, egyetlen esélyük maradt, a metró. S jobb is a föld alá vinni a közlekedést. Mondták, hogy tömegközlekedve másfél óra, saját kocsival 1 óra az út minden nap. A buszok meg ezért nem tudnak haladni a kocsiktól, taxiktól. A netről csak annyit, hogy a szerkesztőségben, ahol azt mondták a leggyorsabb, speedtest 0.91 mbps-t mért, feltöltésre 0.17-et. De a 0.09 volt a csúcs :)

 

2011.11.22. Kedd

Niavaran múzeum, következő csalódás. Az épület kívülről megintcsak igazi szoci, belülről azért gyönyörű. A plafon nagyon gáz alumínium, cserébe eltolható a tető. Az épület amúgy szépen dekorált, de az uralkodócsalád fürdőszobáit, konyháit elrejtettem volna. Nem tudom milyen volt a Kádár-villa, de néha olyan érzésem volt, ott vagyok. A Privát könyvtárba nem volt “érvényes a jegyem”, amit egyáltalán nem bántam. Szerintem a Berzsenyi könyvtártól lehidalnának. A többi épület sem varázsolt el igazán, főleg a szépművészeti gyűjteményekben csalódok mindig, illetve az egész múzeumrendszeren. Kérdezik, melyik múzeumokba kérsz jegyet, a múzeumon belül. A jegyre természetesen csak farsziul van írva melyikre érvényes, és veszekedhetsz az egyes múzeumok bejáratánál az angolul nem beszélő alkalmazottakkal, hogy: – De-de, ide vettem jegyet! – Nem-nem, ide bizony nem vettél, ez a… -mondja farsziul, s mutatja a táblát, megintcsak Farszi nyelven… Azt is mondtam az interjún, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egyetlen jegyet nyomtatni a sok dupla egyoldalas fecni helyett, s a hátuljára a múzeum együttes térképét rányomhatnák, mert irtó rossz a kitáblázás. Motorozni Teheránban nem életbiztosítás, de piszkosul lehet élvezni. Oldaldobozok, s csomagok, s utas nélkül. Mohamed rosszabb mint egy nagymama. Ha mögöttem ül állandóan ezt hallom: Vigyázz! Óvatosan! Vigyázz!!!… mondtam neki inkább énekeljen! Bejött :)

 

2011.11.23. Szerda

Mióta merevlemezt cseréltem  a laptopomban, az nem kommunikál a külső táregységeimmel, amire mentem a fotókat, videókat. Szerencsét próbáltam a Niavarantól nem messze lévő Apple store-ban, de a vevők tolmácsolásával sem sikerült megérteniük a problémámat. Átküldtek a belvárosba, egy üzletházba, ami vagy 5 szinten csak számítástechnikai bolttal volt tele. Ott végre tudtak segíteni, s először fizettem parkoló díjat motorra. Kétszer fellöktek, egyszer egy bedugult utcában, s nekidőltem egy álló autónak, egyszer az autópályára vezetőn, na, az kemény volt alig bírtam megtartani, a kormány úgy beremegett. Nincsenek hozzászokva, hogy csomagok is vannak a motoron, s így sokkal szélesebb, mondjuk eleve sokkal magasabb, mint a többi. :)   A teheráni közlekedést úgy foglalnám össze, olyan mintha sakkot, s dominót játszanál  egyszerre. Shish o haft a Hamshahri hétvégi száma (csütörtök, péntek) külön irodájuk van, ott is adtam egy riportot, s a fotós készített képeket. A főszerkesztővel jót beszélgettünk, úgy tűnt érti amiről beszélek. Este elmentünk a srácokkal kocsikázni a városba, Mehdi Xavier Ruddot bömböltette, amit másoltam neki, és olyan volt a hangulat, mintha teljesen be lett volna tépve mindenki, pedig csak 1 pohár narancslevet ittunk. Mindig mondom, hogy nem kell semmi tudatmódosító szer, csak jó társaság!

 

2011.11.24. Csütörtök

Reggel eljöttem végre Mohamedéktól. Elég volt már Teheránból,s kicsit a szállásadóimból is. Utáltam a cigifüstöt, amivel tele volt a szoba lefekvés előtt, Mohamed értetlenkedését, s az apja folyamatos farszi beszédét hozzám. Mohamed néha tipikus okoskodó hülye, kérdez valamit, de arra koncentrál ami a fejében van, és ha nem olyan válasszal állok elő amit vár, akkor megakad a tű. Amúgy nagyon-nagyon rendes srác csak nem bír kilépni a szerepből, amivel teljesen azonosult.

Még a szerkesztőségből küldtem Couch Surfing (CS) üzenetet, s jött is sms, hogy vár Fatima Qomban. Ők is Teheránból utaztak haza, kocsival. Pont előttük negyed órával értem a város szélére, ahol bevártam őket egy körforgalomban. Fatima nagyon kedves, intelligens lány, a TV-nek dolgozik, s még úgy is fogadott, hogy szinte egész nap nem is tudtunk beszélni, annyi intéznivalója volt. Amúgy CS ambassador (ami fogalamam sincs mi az, de nagyon fontos nekik) Masoud, a sofőr szintén CS ambassador, amúgy Yazdi és rögtön meghívott magukhoz 1-2 héttel későbbre. DU érkezett Kermanból, s Yazdból még 2 CS ambassador srác… akik mentek Teheránba. Fatimának is vissza kellett mennie, nekem meg jött még egy sms-em,egy másik CS tagtól, hogy ha akarok hegyet mászni, meg síelni akkor hajnal 3-ig érjek Tehránba. Így szerencsésen jött össze minden, s mind kocsiba ültünk, miután a hátizsákomba összepakoltam a szükséges dolgokat. Éjfél körül értünk oda, nem egyszerű címeket találni a fővárosban… Hamed kicsit fáradt volt szegény, nem tudott aludni addig, míg oda nem értem,s utána se sokat. Én boldogítottam még egy kicsit,míg bevaxoltam a bakancsomat, s azt bele is kellett hajszárítózzam, mivel tudtam a majd 4000 méteren sok hó lehet. De ezt nem várta meg, csak mondta aludjak jól, amit csak akkor kezdtem gyanítani hogy nem is lesz olyan egyszerű, mikor a nappaliban alaposabban körülnézve sem találtam semmi alvó alkalmatosságot, de mégcsak plédet sem… Megtaláltam viszont a lyukas matracát az is több volt a semminél, s a kabátommal, pólómmal takaróztam :) sosem voltam egy elveszett gyerek, s majd minden körülmény közepette képes vagyok aludni :)

 

2011.11.25. Péntek

Kemény 2 óra alvás után keltünk, nem mondanám, hogy a legkipihentebben. Eltaxiztunk a város szélére ahol megkezdtük a felfelé menetelést 3:35-kor a 3957 méter magas Towchall hegyre. Az út 1600 méter körül indult. Nagyon lassan sétált Hamed, pedig azt hittem meg fogok feszülni mögötte, mivel Damavand guide, vagy 38 szor indult fel, s ebből 28-szor fel is ért az 5610 méteres csúcsra. Nem baj a 2 órás alvás, s reggeli nélküli indulás engem sem turbózott fel annyira. Út közben találkoztunk 1-2 cimborájával, klubtársával. Elég szokatlan, és fura volt hajnal 4 körül vaksötétben hegyre sétálni a “legújabb”(nem vagyok otthon ebben a stílusban, de nálunk már régiek) party zenékre, amit egy mobiltelefonból bömböltetett egyik “mászó”. A szemétről már említést sem tennék, amivel tele volt az ösvény, később a hó is: csokipapír és mindenféle egyéb hulladék. Nagyon kiábrándító volt. Hát nem egy alpesi hegyekhez szokott vándornak való az tuti.

Háromnegyed útig jó idő volt, aztán erős szél, hóval. S az utolsó harmadon mondta Hamed, nyugodtan menjek előre, majd a csúcson várjam meg. Elég erős szél hordta a havat, hó a szelet… fényképezni sem volt kedvem, mert még a windstopperes kesztyűben is fájósra fagyott a kezem. A csúcson legalább volt egy menedék bivak. Belülről is keményen le volt fagyva az ajtaja, s bent teával kínáltak Hamed barátai. Lefelé még zordabb lett az időjárás, most először kezdtem aggódni az orrom miatt, de mit számít az, ha végre síelhetek :)   Hirtelen a sípályán találtuk magunk, mert annyira nem lehetett látni, de mondták nem érdemes felszerelést bérelnem, mert mindjárt lezárják a pályákat a hóvihar miatt. Hamed hozott lécet, azzal ment le, én meg besitteskedtem magam a síliftbe bérlet nélkül. Pont az iráni snowboard bajnok csaj húgától kérdeztem, hogy nézik-e a jegyeket, s pont odaért a csinos kis nővérkéje, s elintézte nekem a lefelé utat. Nagyon jó fej, aranyos csaj, ráadásul hódeszkás is! Viszont este mentünk vissza Qomba, így lett Juhász Daninak már megint igaza! Legalább Hamednél a jó forró zuhanytól kiengedtem. S Fatima sms-ben küldte a címet, hova menjek, mert CS party van, s utána indulunk csak. Hát részletezzem milyen az a buli, ahol te nem ismersz senkit, mindenki rángat táncolni(iráni), de a zene is szar (nekem), nem tudsz asszimilálódni, (ahogy Mózes mondta)http://www.youtube.com/watch?v=OKUxPb0qmAw ja és még pia sincs. Tisztára mint egy általános iskolai klubdélután, elég infantil, vonatozás, miegyéb… 10kor meg pizsi. Legalább utána mentünk (volna) vissza Qomba. De többen lettek a kocsiban, akik vitték Fatimét, s engem többekkel elszállásoltak valakinél. Ott legalább aludtam egy jót a szőnyegen. Itt ez normális, a Sahnak se volt ágya, pedig gondolom telt volna. Azért jó pár arccal megismerkedtem a bulin, s egy elég jó csaj harmincegynéhány (az már beszámíthatónak mondható Iránban), a bulin meghívott hogy menjek velük a perzsa öböl egy szigetére nyaralni 1-2 hét múlva… Hallottam, hogy jó hely, de ne úgy képzeljem, mint ahogy szoktam, hogy bikinis csajok, meg ilyenek… frankó :(   Dani! 3.

 http://powergenindia.org/?p=6537 buy cialis 20mg

3. Medvekutya – Földrengés


 

2011.11.03. Csütörtök   67400km, azóta nem tudom…

Az Africa nagyon jól működik, de sajnos a km hajtás ismét megadta magát kb 2000 km után. Pedig Izmirben újat raktak bele. Azóta csak a GPS-re tudok hagyatkozni, amin csak Európa térkép van. Garmin nem (sem) akart támogatni, pedig egy másolat nem került volna pénzbe. Viszont kaptam térképtámogatást a NAV’N GO-tól, csak mégsem sikerült iPhone-t szereznem hozzá, a kb 10éves 6310es Nokiámon meg valahogy nem működik… Talán majd Thaiföldön veszek valami okostelefont olcsón :) Ez legyen a legnagyobb gondom az úton! Dávid motorja viszont csoda hogy még megy, pláne miután kiderült, egyáltalán nem viseli gondját. Szerinte a motor arra való, hogy motorozzunk rajta, ami így is van, de pl. a lovakat is etetni, ápolni szokták. Nem tudta, hogy a láncot időközönként állítani kell, mielőtt eljött -ahogy mondta- szó szerint leesett a lánca!!! Legalább új lánc szettel indult útnak :) Kérdeztem mikor kell olajat cserélnie, azt felelte nem kell, mert nem tankol piszkos benzint :) S ő ezt nem viccnek szánta! majd 20.000 km-t ment a CB-vel mióta megvette, azóta biztos hogy nem látott szegény új olajat… Egy esése után a szuszogócsövön kifolyó benzint látva, jobbnak vélte visszatörve beszorítani a csövet a helyére, ezt a törökök sem értették a szervizben. Próbáltam átadni neki a legalapvetőbb ismereteket, s amiket a Motokóban tanultam, azóta pl. nem mindig nyél gázzal indítózik, s hagyja legalább egy kicsit melegedni a motort…

Szép hóesésben 2000m körüli magasságokban döcögtünk Nemrut-hegy felé. Dávid alig tudott felvánszorogni a nem túlmeredek emelkedőkön. Felfelé 20 km/h alá csökkent a sebessége, lefelé is csak maximum 60. A hóesés még erősebb lett, szél is fújta… ilyenkor a legjobb megállni szerelni, levenni a csomagokat, pótgumikat, kipakolni a dobozt, s az aljáról (súlyelosztás) kibányászni a szerszámokat -persze azt is csak én hoztam- Még Denizliben a szervizben mondták neki, hogy ha megint gyengélkedik a motor, csavarhúzóval üssön 1-2 lyukat a légszűrőre, ha nem elég, akár 8-10-et is :) Ezt meg is ejtettük, de végül már ki kellett venni a “szitát”, mert persze még újat nem sikerült kerítenie. (most írt, hogy még mindig légszűrő nélkül motorozik- több mint 2 hónapja). A GoreTex esőkesztyűm véletlenül bennmaradt az esőruhám zsebében, így volt egy 2. pár szerencséjére . Anélkül nem tudom hogy bírta volna, az ujjatlan kötött kesztyűjében, mert az ujjas(szintén kötött) már átázott. Légszűrő nélkül már jobban haladt a CB, de a havazást hóvihar váltotta, később köd is. Még jó hogy, ilyen magas az MRA túraplexim, jól ráfagyott a hó, s egy darabig nem vettem észre, hogy 5-10 cm-es hóban, hókásában motorozunk. Amúgy sem láttam semmit, mert össze-vissza volt havazva, párásodva fagyva a plexim, s fel kellett nyissam, amitől meg persze már a szemüvegem is tiszta hó,s víz lett. Így legalább már duplán nem láttam semmit, azt is csak életlenül, mert le kellett toljam a szemüvegem az orromra, a plexi felcsapva, a hóvihar meg élesen vágta a szemem… Ezt egy szemorvos, meg egy elmegyógyász nem bírta volna végignézni tétlenül :) De a szerpentines úton, nem lehetett megállni, próbáltunk a kocsik mögé beállni, hogy a féklámpájuk fesse nekünk az utat. Egy autó kettővel előttünk keresztbe vette a szalagkorlátot. Épp meg tudtunk állni, csoda, hogy mi nem csúsztunk meg, pláne Dávid a kopott gumikkal. Valahogy mégiscsak túléltük, nagyon örültünk, mikor beértünk Mulatyaba. Dávid  vagy 15 percig nem tudta elolvasnia az útikönyv hotel ajánlásit annyira remegett a hidegtől, hozzá kell tegyem, nem az első, és nem az utolsó ilyen remegős könyv olvasása volt. Nem találtunk olcsó, barátságos környezetben lévő szállást egykönnyen, s Dávid teljesen átázottan reszketett egy ideje, mikor elege lett, és befizetett egy 85 TL-ás Hotelszobára, amit 120-ról alkudott. Mondta, 20-at adjak, ahogy korábban megegyeztük a 40 líra plafonárban, ha már panzióban kell aludjunk, mert én sátrazásra voltam berendezkedve anyagilag. A szobában egész éjjel ment a fűtés, meg hajszárítóval is szárítottunk a lábbeliket, meg Dávid ruháit. Főleg a bőrkabátja volt vicces, az “Ugye megmondtam! ” annyira ott volt a nyelvemen, de elég baja volt így is.

 

2011.11.04. Péntek

A Hotel reggeli után elég éhes maradtam, de a legviccesebb az volt, mikor a maffiást játszó egyik alkalmazott leült hozzánk beszélgetni, cigarettára gyújtott, s a tányéromba hamuzott, még jó hogy az hamar kiürült :) Mulatya után a Nemrut-hegy felé vettük utunk, hogy megnézzük a hatalmas görög és perzsa szoborfejeket …

Ahogy kanyarogtunk felfelé a hegyeknek, sötétedtek a felhők, s rögtön meg is álltam, hogy időben beöltözzünk esőruhába. Dávid először hülyének nézett, s nem értett, de fél órával később már inkább hálásnak tűnt. Bár így is meg kellett álljunk egy benzinkúton, mert annyira beszorult a leheletem a “páramentes” pleximbe, hogy már elfogyott a türelmem, s lefejtettem a “páramentes” betétet (milyen bajor munka az ilyen). Azóta ha párásodik, felnyitom a plexim, s kitisztul. Gondoltuk, megint csak letérünk a kétsávos útról a szebb tájak reményében, így keveredtünk olyan gyönyörű utakra, amiket leírni nehéz, fényképezni meg nem tudtam, mert esett… Az esőben meglazultak a hegyek kötései, és a meredek sziklafalakról zuhantak, gurultak a kövek a keskeny kanyargós útra, volt hogy kettőnk között. Egy adott ponton vissza kellett fordulnunk, mert teljesen más irányba vitt volna minket a csodaszép út. De nem bántuk, hogy eltévedtünk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal, Vöröses barna talajból kandikáltak ki a fekete sziklák, s fakult sárga füvek tarkították néha a “kopár” tájat, fák csak elvétve, akkor is magányosan, így annál hatásosabbnak tűntek. Az útra gurult sziklákat a sofőrök, ahogy kikerülték szedték is le elővigyázatosan. A városba érve megint csak remegő kezekkel útikönyv olvasás, tankolás… Úgy döntöttünk felmegyünk ameddig csak tudunk a sötétben Nemrut Dagi felé. A szűk kanyargós úton találtunk egy olcsó panziót, ahol vacsorát is adtak,s a mellettünk lévő szobában, 2 francia meg egy olasz diák szállt meg. Megegyeztünk, hogy hajnalban kelünk, s az ő bérelt autójukkal felmegyünk napfelkeltére. Dávid megint fél éjszaka szárogatott.

 

2011.11.05. Szombat

Nem tudom hogyan, de én is ott voltam a kocsiban hajnal 4:30 kor, a Corsa félútig tudott felmenni, aztán csak pörögtek a kerekei a hóban. Otthagytuk ahogy volt, nem tudtuk félreállítani, az egy autó széles csapáson. Megindultunk gyalog a hóesésben. Egy idő után annyira erős lett a szél is, hogy egy az egyben a Deltás képek jutottak eszembe. Mikor felértünk, hatalmas örömünkre egy ajtót nyitva találtunk, ami egy kis szuvenírshop-büfé szerűségbe nyílt. Rögtön bevettük az objektumot, kituszkoltuk a havat az ajtóból,s kicsuktuk a hóvihart. Az összes pokrócot ami a padokon volt magukra terítették a fiatalok, annyira átáztak, a papír vékony tornacipőjükben. Még Dávidtól is alulöltözettebbek voltak :) Bevettük a konyhát is, az összes szekrényt átvizsgáltuk. Főtt a teavíz, nem túl száraz kenyér, 1-2 lekvár, halva is került hozzá. Tisztára a Holnapután című filmben éreztük magunk. Arra is fény derült, hogy miért olyan hülyék, hogy fekete bögrét árulnak. A dobozból kibontva az új bögréket, rögtön kiült rájuk az ábrázatuk, ahogy beletöltöttük a forró teát. Így már értelmet nyertek a hőre előtűnő szoborfejes fekete bögrék. Találtam kukás zsákokat is, amiket a lábukra ajánlottam, Nagy hálásan bújtak a zacskókba, miután a maradék teavízben felmelegítették átfagyott tappancsaikat. Amikor már a pofátlanságnak is határát éreztük, s gondoltuk hátha jön valaki nyitni, így eltakarítottunk mindent magunk után, rendet tettünk, s valamicske pénzt is. Gondosan becsuktuk az ajtót, a diákok rögtön szaladtak a kocsi felé, de mi Dáviddal a szoborfejek felfedezésére indultunk, illetve azt hittük. Bejártuk a fél hegyet, fel-s le, jobra-balra, amennyire a hóvihar engedte, mégsem láttunk semmit, pedig a fejek nem kicsik, állítólag 8-9 méteresek :) Egyszer majdnem leléptünk egy szakadékba is a sűrű hóviharban, akkor adtuk fel az egészet. Legalább mire leértünk a kocsihoz, már jó meleg volt. A szállásnál elköszöntünk, a fizetésnél támadt egy kis fennakadás, ugyanis előző este 45 lírában egyeztünk meg kettőnkre vacsora+reggeli (ezt mondjuk már akkor sem hittem el) reggel persze a másik fickó mondta hogy fejenként 45. Dávidra hagytam, mert ez az ő köre volt, s német lévén, amiben megegyezik abból nem enged :) A fizetés után aggódva csomagoltunk, hogy a motorok egyben lesznek-e még. Az aggodalom természetesen hiábavaló volt, de annyira, hogy el sem tudtunk indulni, mert a CB kulcsa is belekeveredett a ruhái közé. Így késtük le a 2-300 km-re lévő Honda szervizt Gazientpben. Elég bosszús voltam, mert pont azon a fél órán múlt. Később még bosszúsabb lettem, mikor megtudtuk, hogy legalább 3 napos ünnep következik, de bíztattak minket, hogy a szerviz az kinyit sok más bolttal egyetemben. Hát nem nyitott.

 

2011.11.06. Vasárnap

Gazientep. Annyira nem szép város, de maradunk még egy napot. Legalább a hotel olcsó, s volt WiFi, meg piros lámpa! Utóbbinak nem tudtuk eldönteni, hogy mi a rendeltetése. Városnéző túra keretében, fotóztam egy-két birkavágást, illetve csak már a nyúzást, s a fejek sütését az utcákon. Ez az áldozat ünnepe (http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81ldozati_%C3%BCnnep), tiszta vér az utca, birkabőrök kupacban, másikban levágott szarvak, paták… az egész város egy eleven vágóhíd.

 

2011.11.07. Hétfő

Reggel nem nyitott ki a Honda, ahogy ígérték. Végre külön véleményre kerültünk, s Dávid elindult északra iráni vízumot intézni, s remélem ajánlásomra a Carnet-et is. Én Szíria felé indultam, hamár oly közel voltam hozzá, amúgy elég közel sikerült kerülnöm, de be mégsem engedtek, mert nem volt vízumom, s a határon nem lehetett intézni, meg lázongások is voltak azt mondták, bár lehet ők is csak a hírekben látták… A török ki-és belépés, meg a szír határon való várakozás a kegyelem vízumra el is vitte a fél napom. Nem bántam, legalább végre megint egyedül voltam, szabadon… Az utak szépsége megint magával ragadott, letértem kényem-kedvem szerint. Az estét egy gyönyörű fa árnyékában töltöttem, s fel is állítottam a sátram, naplemente után. Éjjel a faluból ideszűrődött az ünnepi zenebona, meg a pár km-re lévő pásztorkunyhóból is az ő muzsikájuk, így két tűz közt szenderültem álomba, könyvvel a mellkasomon.

 

2011.11.08. Kedd

Korán keltem, 7 után már úton voltam, hogy nyitásra ott legyek a Hondában. Annyira csalódott voltam, hogy még mindig zárva van, így nagy hévvel megindultam Van irányába, babrálják meg a fűnyírójukat a Hondában! Diarbakirba érve csak le kellett már mossam a benzinkúton a motorom, mert szegény olyan koszos volt. Amúgy hamár ilyen drága a benzin (570 Ft, csak nehogy elbízzuk magunkat, még a mostani árakkal sem) legalább ingyen lehet kocsit-motort mosni…) Egy másik benzinkúton estefelé rá kellett jöjjek, hogy kifogytam a lírából, s a kártyámra nem érkezett meg a várt utalás… :) Rendesek voltak, váltottak nekem nagyon jó árfolyamon, s a góré kekszet, RedBullt, üdítőt tuszkolt a táskámba, egy másik fickó magyarázta, hogy nem messze van egy vendégháza, menjek oda, hivatkozzam rá, s ott alhatok. Nem sikerült megtalálnom, pedig kerestem egy ideig, a kérdezősködés sem hozott eredményt, vagyis igen, mert egy benzinkúton nem engedtek tovább. Mondták hagyjam a csudába azt a vendégházat, úgyse találom, maradjak ott, majd ők adnak egy szobát. Így is lett, az imádkozásra rendszeresített fűtött szobában ágyon alhattam, de előtte még vacsorát hoztak nekem, teázgattunk, “beszélgettünk” újdonsült kurd barátaimmal, az egész népére érvényes ez a kedves vendégszeretet, s gondoskodás. Hihetetlen jó emberek, szegények csak szeretnének szabadok lenni, szabad jogokat gyakorolni, s akad néhány aktivistájuk. De nem érezhettem volna magam nagyobb biztonságban sehol máshol. Mint mindig mondom, dobjátok ki a TV-t, de legalább a híreket ne nézzétek! Fele (ha nem több) úgyis hazugság, és felfújt kacsa, a 18as karikát a hírek érdemlik, nem a horror filmek, amikről úgyis mindenki tudja, hogy csak kreációk, filmek. Este leül az ember, hogy tájékozódjon a világ dolgairól, de nem azt kapja. Csak a válság, politikai dilettantizmus, erőszak, vér, háború, megfélemlítés… Ezzel tudják csak kontrolálni az embereket. A félelem a legnagyobb erő, amivel manipulálni lehet tömegeket, és a vallások már nem rendelkeznek eléggé megfélemlítő erővel.

Meg amúgyis minek néznétek mások életét, éljétek a sajátotokat! Legyetek Igazi Barátok közt! Szerintem eggyel több az élvezeti értéke, mint a sorozatnak. Igen, pont, amíg a TV-ben nézi az ember, azalatt egy csésze tea, vagy egy pohár bor mellett milyen jót lehet beszélgetni…

 

2011.11.09. Szerda

A benzinkútról reggel 7kor indultam a Van-tó felé, de útközben csak betértem egy szervizbe, mert a hátsó fékpofák állapota eléggé aggasztott. Jogosan, mert tövig le volt kopva, hál’Istennek volt nálam két szett tartalék első-hátsó. Láncon is állítottunk, persze a km hajtást nem tudtuk megoldani alkatrész híján. Szerelés közben olajos kézzel teáztam, s megint csak nem fogadtak el pénzt a srácok (szintén kurdok). Kora délután láttam meg a hegyek közt a Van-tó csodás színét, a környékbeli havas hegyek gyönyörűen tükröződtek a türkiz vízén. Egy-két 2000 méter feletti hágón is át kellett keljek mire félig körbe értem a tavat. Az úton kétoldalt rendes hó, emberes hideg, de hál’Istennek jó utak fogadtak. Estére értem Van városba annyira fáradtan, hogy majdnem hotelszobát kerestem, de inkább a sátramnak megfelelő helyet. Épp egy piros lámpánál kérdeztem egy sofőrt van-e camping Vanban, mire félrehúzta a kocsit, s telefonált. Húga a “vonalban” beszélt angolul, s mondta csak menjek a bátyjával, ott tudok sátrazni náluk. Így is lett, még a saját sátram elő sem kellet vegyem, mert nekik volt egy nagy katonai sátruk az “udvaron” az esetleges utórengésekre. Kb 2 héttel lehettem az első nagy földrengés után. A családfő még fűtést, lámpát, konnektort is hozott nekem a sátorba, aztán behívtak vacsorára. Ez volt az ünnep utolsó napja. Leültem a férfiakkal és lakmároztunk (Kutyu! Nem sós ringlit babbal… :) ) A nők vagy nem ettek, vagy a konyhában, mert velünk nem falták a túrós csuszára emlékeztető tésztát, csirkét, s ki tudja még miegyéb finomságot. Abide az Angliában tanult lány a vacsi után kínált az általa készített köneféből, kínálni nem is kellett, kértem én magamtól is, ha van még abból a (Baklava családba sorolnám) finomságból, mert most félretenném az illemet az édességért :) Lakoma után elfoglaltam a sátrat, épp bevackoltam magam a hálózsákomba, mikor húzogatják gyerekek a zipzárat, kisvártatva azonban határozottan felhúzza egy kéz, s magával parancsol. Egy másik család rángatott be magához, szintén ugyanazon az udvaron volt a házuk. Na, ott senki nem beszélt angolul, mégis “elcsevegtünk” vagy fél órát, mire megjelentek az eredeti vendéglátóim, és ugyanolyan értetlenül néztünk egymásra, hogy mit keresek én ott. A lány mondta, hogy nagy a rokonság… de nem kell udvariaskodnom, menjek csak aludni nyugodtan, ha fáradt vagyok, ugyan kisebb rengésekre számoljak, az normális. Éjszaka közepén éreztem is megindulni magam alatt a földet, azt hittem megnyílik alattam, de aztán elmúlt. Gondoltam, mondta Abide hogy számoljak vele, így aludtam is volna vissza, de nem tudtam, mert mindenki sikoltva, ordítva, sírva, kiabálva menekült a házakból, pizsamában, papucsban, meztéláb… Akkor sandítottam, hogy nagyobb rengés lehetett, mint amit a lány előre jelzett. Vele nem is tudtam kommunkálni vagy öt percig, mert sokk alatt volt, hiába akartam segíteni,. Kérdeztem, hogy miért van úgy oda mindenki, akkor mutatta a sátram mellett összedőlt falat, később láttam a házban a felborult bútorokat, leesett képeket, repedt falakat… és az utcában is sok betonfal dőlt le. A nagy riadalomban inkább segíteni próbáltam aláöltözetben, bakancsban zokni nélkül, de eléggé izgatott, hogy vajon a motorom, ami egy utcával arrébb van bezárva egy garázsban, rendben van-e, mert ha az esne bele egy földnyílásba, akkor daru kell :) . A lány bátyja kerített még egy katonai sátrat, amit elkezdtek felállítani minden hozzáértés, és logika nélkül. Ezt látva hamar kézbe vettem a helyzetet, s már nem hiába törték fel csak úgy találomra az udvar betonját a félméteres cövekeknek. Hamar megtanulták a nevem, és pikk-pakk készen állt a sátor. Nemhiába no, apja fia :) . Előkerült még egy sátor ami már flottul ment, aztán melegedni autógumikat égettek a megmaradt betonkerítés mellett a srácok, igaz a második gumi lángjai már kezdték a villanypózna fáját nyaldosni, akkor majdnem mindenki körbevizelte az oszlopot, ami mondjuk elég meleg lett volna, de meg lehetett azt is oldani: gyorsan felraktunk egy falat a leomlott kerítésből a pózna és a tűz közé. :) Csitári Szabi alteregója is ott volt, egy az egyben hasonlított kinézetre, viselkedésre :) Amúgy a srácok azt mondták, egy Hotel összeomlott, pár halottal, még jó hogy mégsem voltam annyira fáradt… S legalább segíthettem valamennyicskét.

 

2011.11.10. Csütörtök

Pár órai alvás után, reggel 7-kor már a jéggé fagyott pocsolyákat kerülgettem. Dermesztő reggel volt mindenképp: házak repedten, üresen, emberek a sátrakban az utcákon, udvarokon töltötték az éjszaka maradék részét. Ahogy haladtam a hegyekben a szél csak erősödött, hordta a havat is, és csak reméltem, hogy nem lesz lefagyás, mert egyenesben is erőst be voltam dőlve, olyan nagyon fújt. A legmagasabb hágóra 2664m-t írtak, s gyönyörű szép havas hegyek közt vitt. Nagy megkönnyebbülés volt fél órán belül végre 1600m alá süllyedni szintben. Havat már nem fújt a szél, de így is majd megfagytam a motoron. Egy utolsót még kellett tankolnom a drága török benzinből, mert már így is rezgett a léc, 420 km-nél többet mentem egy tankkal(23l), s az iráni határ még arrébb volt. A határhoz közeledve sokkal enyhébb volt az időjárás, Megint kiléptettek Törökországból, s elég flottul ment minden, mivel egy magyarul is beszélő férfi nagyon! készségesen segített minden papírral, Carnet, ect. persze gyanúsan készséges volt, s hamar kiderült, hogy pénzváltásért cserébe tette mindezt. Hadd ne mondjam milyen árfolyamot adott az iráni Rialra, amivel sajnos egyáltalán nem voltam képben, de blöfföltem, és erre emelte az összeget. Többszöri blöffölésre már ott tudtam hagyni kellő indokkal: hogy bízhatnék benne, ha már harmadszor emel árfolyamot. nagyon erőszakos volt, de nem hagytam magam, s behúzták mögöttem a vaskaput. A másik oldalon már mint régi ismerőst fogadtak a határőrök, s itt is készségesen segített egy civilbe öltözött tiszt, akivel először persze gyanakvó voltam, de ő nagyon kellemes meglepetés volt, elhessegette a simlis váltókat, s hozott egy megbízhatót az elzárt részre, aki valóban jó tarifát adott. Onnan már meg sem álltam a legközelebbi benzinkútig. Iránban minden kúton egységárban van a benzin. Helyieknek, amíg tart a kártyájukon lévő 65l addig 4000 Rial, utána annyi, mint a külföldieknek: 7000 Rial egy liter normálbenzin. A super 1000 Riallal drágább, de azt csak nagyon ritkán tudtam találni sajnos, pedig az ottani super az otthoni normál, mondjuk a sokkal alacsonyabb oktánszámú normállal sem volt semmi gondom. Az első iráni városokban rögtön feltűnt, hogy autószerelő túlképzés lehet, mert a városon átvezető út mindkét oldala végig szervizsor. Törökországból átérve változik a táj, még kopárabb, de nagyon tetszik, később komoly havas hegyeket láttam, sajnos 1 héttel később mondták, sípályák is voltak rajtuk. Estére értem Tabrizba, és döbbentem meg, hogy egy másfél milliós városban vagyok, és a piros lámpák csak dísznek vannak, a jobbkéz szabály mit sem ér, esetleg a körforgalomban, ahol meg ugye nem kéne :) Feladtam a forgalommal való küzdést, és a belváros helyett az elkerülő utat választottam, de az sem tűnt egyszerűnek. Egy fiatal srác, akinek az apja bíró, segített és vezetett el a Goli parkba, ahol lehet sátrazni. Épp a telefonom töltöttem egy nyilvános illemhelyen, mikor diákok nézegették a motorom, én meg hogy melyik füves területen van kevesebb hó. Beszélgetésbe elegyedtünk, s az lett a vége, hogy nem hagytak ott aludni a fagyban, hanem elvezettek egy olcsó hotelba (Hotel Kosar), de előtte elvittek vacsorázni, jót beszélgettünk, de nem engedtek fizetni.

 

 

 

 

 

 http://thevergeagency.com/email-spy-xnore-spy-app-spy-iphone-without-jailbreak/ mebendazole over the counter walgreens

2. Május 2. – Medvekutya


and so publications internetprofessional essay writersand after that items on-line

2011.10.21. Péntek Reggeli életkép: Miután Sanyi meghúzta a Veló sárvédőjének csavarjait, (ami már napi többszöri rutinná vált)  az ölében laptoppal, macskával, üzent haza. Felcsaptam a laptopom én is (egerem nekem sincs, de macska csak egy volt), már-már kezdtem reménykedni, hátha reggelit is dobnak ki a kerítésen a WiFi mellé. Reggelit végülis nekünk kellett megoldani hozott anyagból. Még délelőtt egy nagyon szép partszakaszra tértünk le, ahol golfpályát találtunk, hozzátartozó üdülővel. Megfigyeltem már az utazásaim során, hogy a világ legszebb helyeire képesek golfpályákat kiépíteni… Az utak amúgy elég rosszak, de szép tájakon viszik keresztül az utazót. Még Gyergyóban mondták mekkora vihar van Bulgáriában. Láttuk is nyomait, kétoldalt megtépázott fák, letört nagy ágak az úton, néhol kerékpárjárda méretűre szűkítve az utat. Sok helyen még megmaradt a hó is. Esti táborhelyünknek Lozenets környékén a tengerparton egy valaha szebb napokat látott régi szoc.üdülőt szemeltünk ki. A járgányokat elbújtattuk, sőt még álcáztuk is a Velorex krómozott elejét ágakkal, utána az üdülő büféjének szélárnyékában neki láttunk a vacsorafőzésnek. A sátrakat fenyőfák mögött állítottuk fel, finom tűlevéltakarón. Az est leple alatt szabadon úsztam egyet a Fekete-tengerben, homokkal megmosakodtam, mert, hogy az zsíroldó… (süsd meg Dodó a homokod! :) jó pár nap múlva is pergett a homok a fülemből :) 2011.10.22. Szombat Reggel picit eltévedtünk, de lehetett látni a főutat, így átvágtunk a bozót közt a csapáson. Sanyiék rohantak vissza a dudálásomra, segíteni felállítani az Africám, mert a vizes agyagon nem bírtam megtartani, mikor az megcsúszott. Az agyag jól beleült a gumik barázdáiba, így egy darabig csak óvatosan vettem a kanyarokat. Az utak továbbra is nagyon gyenge minőségűek,széleken havasak, de szép erdős hegyeken vezetnek az Oszmán birodalom felé. Sanyiék lemaradtak, mert az út szétrázta a sárvédőjüket, míg előrementem, egy fiatal német bringás párral beszélgettem. A határról vissza kellett forduljak, mert elvétettem az utolsó települést, ahol még olcsón tudtunk tankolni. A török határon hó fogadott minket, s megannyi kíváncsi tekintetet, ami leginkább a Velorex varázsának tudható be. 20$-ért kaptunk vízumot, összevissza pecsételtek mindent (azért nem annyira, mint a  szigorúan ellenőrzött vonatokban:),s rövid papírellenőrzés után még egy hivatalnok, és készen is vagyunk. Csak várjuk ki, míg a Velóban ülve fényképeztette magát. Cserében az irodájából próbáltam elérni a török Africa Club-os srácot Facebookon, sikertelenül. Na, de hányan Facebook-oztak már határőrirodából? A hegy török oldalán nagyon jó minőségű, széles, négysávos autóút vezetett lefelé, s ez a jó minőség maradt is egész Törökországban. Estig próbáltam elérni az isztanbuli africás srácot, még egy internetcafe tulaj a saját mobiljáról is hívta, eredménytelenül, így Isztanbul előtt vagy 50 km-re egy város peremén, a dombtetőn “bújtunk el” estére. Persze miután megint dagonyáztam egyet,s le/megzavartunk egy fiatal párt is a később elnevezett “szerelmesek dombjáról”. 2011.10.23. Vasárnap Sanyiék eredetileg nem akartak Istanbulba bemenni. A sok útlezárás, eltévedés, újabb terelések, s hogy még a fő buszpályaudvarról sem sikerült 10 perces szintidő alatt kikeverednünk, mindannyiunknak kedvét szegte, s menekülőre fogtuk Ázsia irányába. Jó pár fizetőkapun átrongyoltunk nagy pittyogásokkal kísérve, aztán sikerült rögtön lehúzni minket 50 Tl-ra egy hamis autópálya kártyával. Ahogy átléptük Európa határát, meg is adta magát a kilométeróra hajtásom. A Boszporusz hídján mondtam Sanyiéknak, hogy innen már tudom az utat az óváros felé, hisz 2006-ban itt a hídon fordított vissza a rendőr bringástul (mindenképp át akartam bringázni egyik kontinensről a másikra, nem érdekelt, hogy autópálya köti össze őket) Sanyiéknak ennyi is bőven elég volt Istanbulból, s Erhan az africás srác még mindig elérhetetlen volt, így indultunk tovább :( Este végre bejelentkeztünk az otthoniaknak egy internet cafe-ból, a Velónak köszönhetően ingyen. Napnyugta körül már egy bezárt kompkikötőben szereltük Sanyival az Africa km-hajtását, de alkatrész híján hiába. Esti tengerben fürdés felváltva, míg Giziék voltak a “fürdőben”, én kellemesen elértetlenkedtem a valószínűsíthetőleg gondnok bácsival. Akkor adta fel végül, mikor negyed óra angol-német próbálkozás után magyarra váltottam. Éjjelre bevackoltuk magunk az egyik üres jegyszedő bódéba, nem fáztunk, mert hárman pont elfértünk a padlón. 2011.10.24. Hétfő Mikor reggel megjelent a morcos bácsi, már a dinnyemagokat ropogtattuk, s sietve indultunk a füves, homokos lejtőnek felfelé, ahol előző este belógtunk a lezárt területre. Továbbra is 4sávos jó minőségű utakon, a Veló után száguldva sóvárogtam a hegyek felé. “Tízórai” után megbeszéltük Sanyiékkal, hogy én sem akarom őket hátráltatni, ők sem engem visszatartani, majd találkozunk 1-2 nap múlva, s küldünk sms-ben GPS koordinátákat egymásnak. Felszabadulva indultam a gyönyörű hegyi utaknak ráérősen, szemlélődve, igazán élvezve a kellemes utakat, s gyönyörű tájakat. Ha kedvem szottyant leheveredtem egy kis tisztásra, magamba szívva a fenyőerdők friss levegőjét, szomjamat oltottam a hegyi forrásokból. Norbinak hála megtudtam, hogy Izmirben van Honda szerviz, ahová pont sikerült megérkeznem zárás előtt. Nem volt egyszerű, mert csak mikor megláttam a LaPazt megszégyenítő  dombokat, ahol iszonyatosan túlzsúfoltan, egymás hegyére-hátára építették az emberek az “otthonaikat”, döbbentem meg a város nagyságán. Izmir a harmadik legnagyobb város Törökországban. Mikor értetlenül nézegettem a GPS-t, rendőrök jöttek, s hihetetlen segítőkészek voltak, még így is hogy nem tudtunk semmilyen nyelven kommunikálni. Rögtön elkezdtek telefonálgatni, leszállítottak egy angolul beszélő lányt egy buszról tolmácsnak, s felvezetésükkel indultam a szerviz felé. Ahol megrendeltem a szükséges alkatrészt 100 $-ért :( amit 2 nap múltára ígértek. De legalább addig egy volt hajós kollegina felajánlotta, hogy vendégül lát. Senem a tengerparttól nem messze lakott egy tömbházban. Motoromat nyugodtan a parkolóban hagytam, csak a csomagokat, dobozokat cipeltem fel az ötödikre, szerencsére lifttel, bár Senem így is azzal kezdte, hogy adjam oda a ruháimat mosásra… Este a földrengés áldozatainak tiszteletére zárva volt a legtöbb étterem. Én inkább az aznapi bevételt felajánlottam volna a károsultaknak, de nem ez volt az első dolog, amit nem értek. 2011.10.25. Kedd Senem elkérezkedett a munkahelyéről délben, arra rendelt oda motorral. De előtte még el kellett mennem egy barátjától kölcsönkérni a bukóját, aztán elvitt/em Alaçatébe. Nagyon szép tengerparti utakon robogtunk végig. Gyönyörű kis belvárosa van Alaçatének, mintha csak a Cote D’ azuron lenne. Nemrég még csak birkákkal voltak tele az utcái, végülis most is, csak turistáknak öltöztek. :) A régi házakat helyrepofozták, éttermet, vagy Hotelt rittyentetek belőlük. De vacsorázni Cesmébe mentünk, az egyik marinára néző éttermet szemeltem ki, azoknak mindig megvan a varázsuk, s friss a hal is. Visszafelé azért elég hűvös volt a motoron, mivel csak utcai ruhában mentünk. Most éreztem, hogy milyen rossz hátizsák nélkül motorozni, ugyanis az vesevédőként is funkcionál, s melegíti az egész hátamat, s nem fejel meg… 2011.10.26. Szerda Reggel elbúcsúztunk, pakolás után indultam a Hondába s délre, ahogy ígérték már ott vártak a Belgiumból érkezett kilométeróra hajtással, rövid beszerelés után örömmámorban indultam Efesus felé, s végre tudtam mennyit, s milyen gyorsan megyek, nemcsak a GPS-en okoskodtam ki meddig elég még a benzin. Efesus már Krisztus előtt is az egyik legnagyobb város volt a Mediterránumban a maga 250.000 lakosával, romjai közt el lehet lenni most is akár egész nap. Kicsit arrébb eldugva tisztelettel adóztam az alvás oltárának, persze nem ebéd utáni szundival. Meglátogattam a 7sleepers barlangjait, az Efesusból kiüldözött 7 fiatal a barlangban elbújva átaludta a számukra kedvezőtlen következő 150-200 évet… Ezután Pamukkale-nak vettem az irányt, Gizi is onnan küldött sms-t pár napja. Olyan csodás helyeken motoroztam keresztül, a hegyek-völgyek hihetetlen formái mindig lenyűgöznek. Itt gyönyörűen meg voltak művelve a völgyek, nemcsak a dombok teteje volt laposra szántva, de a völgyek alja is, s köztük csodás hullámokat rajzoltak a lejtős oldalak. Megörökíteni nem tudtam sajnos, mert elég sötét volt. Késő estére értem Pamukaléba, de Gizi helyett egy robogós néni vadászott le, hogy nézzem meg a Hoteljüket. Az első fizetős éjszakámnak kicsit sokalltam az 50 TL-t, sátrazni akartam, de épp érkezett egy másik motoros, s a 15 évig Németországban élő szállodás néni rögtön rátapintott a lényegre: ha osztozunk a szobán, akkor csak 30 TL fejenként. A holland rendszámú Honda CB 750 gazdája egy német srác, Dávid. 28 éves, de mindig engem néztek fiatalabbnak :) Nem tűnt sorozatgyilkosnak, így megegyeztünk az árban. Rögtön össze is cimbiztünk, míg felmásztunk az éj leple alatt a mészkőmedencéken. A sötétben végig tapicskoltuk az egész vizes hegyoldalt,s mikor felértünk, egy éjszakai őr várt minket, rögtön fel is szólított a távozásra. Pár percünkbe beletelt, mire ki tudtuk csikarni tőle, hadd vehessünk jegyet, s nézhessük meg az egész helyet. Rádión megdumálta a másik őrrel, aki motoron elvitte Dávidot a kapuhoz jegyet venni. Persze az ókori fürdő nem volt nyitva, de mi belógtunk. Annyira nem volt romantikus a hangulat, hogy fürdőzzünk, meg amúgyis a zseblámpával pásztázó őrök elől bujkáltunk s hasaltunk a fűben, vagy ugrottunk a korlát mögé :) Valamikor az éj közepén értünk vissza a szállásra dögfáradtan. 2011.10.27. Csütörtök Ébredés után hozzáfogtunk Dávid motorjához, mert kormozva, gyengén döcögött csak. Előtte gondosan megírtam a segélykérő e-maileket, chateket Janikának, Zolinak, Norbinak. Dávidnál semmiféle szerszám nem volt, ami nem is lepődtem meg, ha jobban szemügyre vettem az öltözékét; magas szárú tornacsuka, farmernadrág, kapucnis pulcsi, ujjatlan kötött kesztyű, s legalább egy kendő a nyakára. Azt mondta, ő így jól érzi magát. Bár esténként eléggé tudott vacogni. Már volt értelme magammal cipelni azt a sok szerszámot, mondjuk haszna nem sok, mert a szét-s összeszerelés nem hozta meg a várt eredményt. Gyertyák jó kormosak, légszűrőház szelel, s a szívócsonkok is elég gyatra állapotban vannak, a 2. karburátor alatt benzinszivárgás, a kipufogó továbbá is okádja a füstöt. A Pamukkale biztonsági őrökkel jól összevesztünk, hogy nem engednek be az aznap vásárolt jeggyel egy gyors fényképezésre. Éjjel ugye nem lehet ugyanazt látni mit nappal, magyaráztam nekik, de hajthatatlanok voltak. Összepakoltunk a szálláson, s indultunk Délnek. Jól van, na persze ismertek, csak nem hagytam annyiban. Még egy próbát megért a fenti távoli kapu is, és ott voltak olyan rendesek, hogy be is engedtek az éjszaka vásárolt jegyünkkel 20 percre fényképezni. Bőven elég volt, Dávidnak sok is. Denizlibe érve kérdeztem, nem szeretne-e egy motorszervizt meglátogatni, mielőtt leérünk a tengerpartra? Nemet mondott. Míg el nem hagytuk a várost, s nem kezdtünk el felfelé haladni a szerpentinen, illetve Dávid csak döcögni,1-2 kanyar után már fordultunk is vissza szervizt keresni. Nagyon készségesek voltak a srácok a szervizben, nyelvi akadályokon keresztül is megértettük egymást. Rögtön kikapták a karburátorsort, de mikor kitisztítva, összerakva visszakerült sem változott a motor állapota. Jóval zárás után, pár török kávé, tea, s üdítő elfogadása után a motor valamennyit visszanyert teljesítményéből, de nem mindet. A srácok meghívtak vacsorázni is minket egy étterembe, ahol aztán egy iráni lány invitált hozzájuk éjszakára. A családnak gyakorlatilag Dorsa miatt kellett elhagynia Iránt, mert emberi jogokért küzdött, főleg a nők jogaiért. Irán nem a legalkalmasabb hely erre, börtönbe is csukták pár hónapra, a család ráadásul bahai vallású, ami tovább nehezíti az életüket a kemény iszlám országban. Még a szülőkkel is nagyon jól elbeszélgettünk, de éjjel két órakor búcsút vettünk, mert Dávid túl udvarias volt, s nem akarta elfogadni a kanapét, amit persze később megbánt. Így az éjszakát Denizli és Pamukkale közötti gyapotmezők mellett töltöttük, sátorban. A reggeli 5 C’ nekem kellemes volt, de Dávidnak kevésbé, mivel csak hálózsákot hozott, matracot, sátrat nem, de az én sátramban elfértünk. 2011.10.28. Péntek A didergős hajnal után annyira útnak indultunk reggeli keresés címén, hogy csak ebédelni álltunk meg. Az előző napi vacsorához mérten, -ami valószínűleg azért volt ily olcsó, mert a srácok intéztek valamit- egy út menti lepukkant bódéban méltatlanul soknak tartottuk a többfogásos éttermi vacsora dupláját kifizetni, még veszekedés, s többszöri számolgatás után sem hagytuk magunkat. Sietős távozás után az elején még nagyon kedves tulaj tanácsát semmibe véve visszafordultunk, s mégiscsak a hegyi utat választottuk, ami nagy örömünkre szolgált. Gyönyörű, bár eddig a legrosszabb minőségű török út volt, de annál látványosabb. Az első szerpentines szakaszon rájöttem, hogy még bennem van a félsz a Kárpátok-béli esésem óta. Kicsit bizony joggal, mert azzal is szembesültem, hogy a rengeteg csomag miatt olyannyira hátra került a motor súlypontja, hogy az eleje nagyon könnyű lett, néha olyan érzésem van, pláne gyorsításokkor, hogy az első kerék úszik az úton. Így a helyenként murvás szerpentínen nagyon óvatosan duhajkodtam. Lefelé jobb a motor helyzete, s a hegy másik oldalán már az út is jobb volt. Fethie városában kóvályogtunk egy kicsit, míg megtaláltuk a sziklába vájt épületeket. A tengerparti városkák mindig lenyűgöznek, felettébb a kikötőkben ringatózó vitorlások. Sötétben értünk Ölüdenizbe, s a változatosság kedvéért most Dávid dőlt el a motorral egy padkáról lejövet. A második legjobb siklóernyős paradicsomnak titulált gyönyörű tengerparti, lagúnás üdülőhelyen, mielőtt szállást találtunk volna, kis kérdezősködés után megtaláltam Takáts Pál acro siklóernyős világbajnokunkat. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy ismét találkozhattunk, s most egy kis időnk is volt beszélgetni. Az esti parti meghívást sajnos inkább a fürdőszoba fogságában töltöttem. Lehet a drága út menti bódé átka volt. 2011.10.29. Szombat Dáviddal úgy döntöttünk, maradunk még egy napot, a 35 TL-ára lealkudott, valószínűleg leglepukkantabb hotelben. Így láthattuk Pali bázisugrását tandemernyőből, wingsuittal. Ölüdenizben nagyon kellemes idő volt, meleg a tenger, süt a nap, s épp siklóernyős fesztivál van… :)   Este megérkezett Kézi Gábor – szintén siklóernyős bajnokunk, Palival szinkronban világbajnokok, -a svájci csoportjukkal. http://www.redbull.hu/cs/Satellite/hu_HU/Article/K%C3%A9t-magyar-vil%C3%A1gbajnoki-c%C3%ADm-sikl%C3%B3erny%C5%91s-021243075646558 Ha az ember fia ennyire híres, nehéz időt rabolni tőle, legalább kicsit tudtunk beszélgetni, de a parti forgatagában sajnos megint csak meg kellett lógnom. Rá kellett jönnöm, hogy túl kényes a gyomrom, a nagyon erős, csípős kajákat nem annyira bírja… Mi lesz Indiában, Thaiföldön??? 2011.10.30. Vasárnap Reggel nem tudtam sajnos elköszönni Palitól és Gabitól. Viszont találkoztam egy nagyon kedves marosvásárhelyi párral, s Attilától kaptam 1-2 jó tanácsot. Antalya felé vettük utunk, mivel én még fényképezni szerettem volna , így el is búcsúztunk Dáviddal, nem akartam rabolni az idejét. A lagúna gyönyörű, de siklóernyős szemmel lehet leginkább megcsodálni. Nem találtam rá a hegyi útra, egy benzinkúton sem lehet térképet venni, nekem pedig idáig tartott az Európa térképem. Jó pár látnivalóhoz vezető mellékút le volt zárva, egy nem, ez Patarát jelezte, be is hajtottam. Mikor már túl voltam a bejárható látnivalók nagyján, a dombtetőn állva ismerős hang csapta meg füleimet, Dávid CB750-esének dorombolása. Megörültünk a “véletlennek” , a fakultatív tengerparti séta, s héderelés után szokás szerint jó későn kerestünk szállást, Antalya belvárosában találtunk egy jópofa hostelt, ahol kialkudtunk egy szobát, s az aulában parkoltuk le a motorokat. 2011.10.31. Hétfő Dávid elment matracot, aláöltözetet,s kabátot venni (semmi ilyesmivel nem rendelkezett, s eléggé tudott dideregni esténként) A vásárlással sok idő elment, de legalább vett egy igazi török bőrkabátot… :) Esőkabát, kesztyű még kellett volna, de bárhogy ajánlottam, nem akart többet költeni. Én sem, így estére sátrazás mellett döntöttünk. Egy tengerparti bár parkját szemeltük ki, s a barátaival iszogató tulaj engedélyével rögtön megtaláltuk a legalkalmasabb helyet a sátornak. Miután megágyaztunk, bekopogtunk a jó kedélyű társasághoz, hogy ne csak kettesben igyuk a sörünket, ráadásul bent kandallóban ropogott a tűz,s gitároztak. Na a melegedős, sörözős, gitározós beszélgetés úgy ért véget, hogy a tulaj haverja hozott egy kulcsot, ami a pár száz méterre lévő nyaraló bodegasor egyik ajtaját nyitotta, s pakolhattam össze a sátrat… 2011.11.01. Kedd 66759km Gyönyörű tengerparti szerpetineken haladtunk kiváló utakon. Ahogy leértünk a partra egy vár mellett motoroztunk el, rögtön vissza is fordultunk. Elég jó állapotban találtuk, felmásztunk a tornyokba, várfalakra, onnan csodáltuk a kilátást. Este találtunk egy bevásárló központot, ahol Dávidot rá tudtam venni, hogy beszerezzen végre egy normális kesztyűt. Amíg én az alagsorban hasfájástól görnyedve strázsáltam a motorok mellett, addig sikerült egy ugyanolyan gyapjúkesztyűt vennie amilyenben eddig is fázott, bár ez már nem az ujjatlan verzió volt… Az éjszakát Tarsusban, egy hotel parkolójában töltöttük. Most sem kellett sátrat állítani, mert a sok kérdezősködés után annyira megérezték, hogy pénztárca kímélő utazóval beszélnek, hogy felajánlották a kanapékat a portásbódé mellett. Hálózsákba bújva szenderültünk méy álomba. Természetesen Kókusz is :) 2011.11.02. Szerda A szép szirtek szerpentinjeit elhagytuk, s Észak felé robogtunk talán még szebb utakon. Ahogy haladtunk az oszmán birodalom belseje felé nyárfák, patakok, fenyőerdők, havas hegyek, kopár dombok váltották egymást. Érdekes hely ez a Törökország, itt a legvalószínűtlenebb helyeken tud alma teremni: mezők szélén, árokparton, sőt még fenyők alatt is. Nem hiszem, hogy a természet ily furcsa mutációjának köszönhető ez, hanem leginkább a török kamion sofőrök vezetési stílusának. Egypárszor láttam hogyan dobálják le-fel az almás zsákokat, s csak remélni mertem, hogy léalmát szállítanak. Rengeteg burgonyaföldet is láttunk, ahol éppen betakarítás volt, ha szerencséjük van, nem az almás sofőröket fogják ki. Délután értünk Kapadokhiába. Leparkoltuk a motorokat az árusok bódéi és a tevék közé, minden csomagot, sisakot, kabátot a motoron hagyva vetettük magunkat be a “buckalakók” birodalmába. Gyermeki izgalommal rohangáltunk a homokkő sziklákba vájt lakások közt, de nem találtuk Luke Skywalkert (sem Skájwalker Lajost a medvekutyával, “visszamennyé’ “:) http://www.youtube.com/watch?v=-pVrOUyuiTA Göreme a “buckalakók” fővárosa, állítólag vagy 85 hotel, motel, panzió van itt, 15-től 500 líráig. Sajnos az olcsóbbik végletet nem sikerült megtalálni, s itt nem alkudnak, így elmentünk a következő városba. Na, ott még inkább nem működött az alku, s drágább is volt, így visszamentünk Göremébe a város feletti campingbe. Az elnyújtott ebédlő végén egy beugró helyiségben heveredtünk le, két díványra. A szobaszerűséget a sziklából vájták ki, így valamennyire nekem is teljesült a kívánságom, bár én egy elhagyatott “buckalakást” szemeltem ki. Végülis nem volt drága, a tulaj be is fűtött nekünk, a kilátás is pazar volt, bár a net nem nagyon ért el a hosszú épület végébe. vigora sex tablet woman http://miia.doitindigital.com/android-keylogger-best-spy-apps-for-iphone-1-topspy/

1. Budapest – Május 2.


buy kamagra in soho

3 ways to immediately start selling hereterm paper servicewhat are here
seven ways you can eliminate essay out of your businessorderessayonline.comtop 4 funny essay quotes

2011.10.16. Vasárnap

Elérkezett a nap. Voltak kik nem hitték, sokan remélték, hogy csak álom marad, de sokan támogattak. Nélkülük nem sikerülhetett volna. Felsorolni is hosszú lenne, így előre is elnézést kérek, ki nem találja magát a felsoroltak közt.  Először is köszönet a családomnak, barátaimnak, rokonaimnak, klub-,s csapattársaimnak, szponzoraimnak… a szeretetért, barátságért, bíztatásért, lelkesítésért, támogatásért… Az érdi Motokó Motorkerékpár szervizben Kovács Zoltán, Szőllősi János, és ifj. Kovács Zoltán sok-sok órai munkája, rengeteg jó tanácsa, segítsége, s baráti szeretete nélkül el sem tudtam volna indulni. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Ezúton is szeretném kifejezni hálámat.

Az indulás előtti hetek, napok sok nehézséget tartogattak. Az utolsó nap derekán készült képen a motor még darabokban:

Így maradt el a Motozin magazinhoz a műtermi fotózás is, Dorka a logót már csak sötétben, kutyafuttában tudta felragasztani (bocs, és örök hála Dorkám!) Késő estig rohangáltam elintézni amit még lehetett, aztán kiköltözés az albérletből, fájó búcsú… Drága nővérkém nagyon finom búcsúvacsorát főzött, s meglepetésként meghívta a Barátaimat is. Szegényeket jócskán megvárattam (az egészről mit sem sejtettem), de igazán sokat jelentett nekem hogy ott voltak. Vagy hajnal 2-3-ig beszélgettünk. Utána kezdtem hozzá a pakoláshoz (tudom anyu…) Így indulás előtti éjjel sem aludtam semmit, ahogy az egész hetet is csak 1-2  órás szundikkal húztam ki. Mondanom sem kell, nem lettem kész időre, túl sok csomag lett, az első doboz felrakásánál felborult az Africa… mindenki elkezdett telefonálni, búcsúzni, vagy érdeklődni, hogy hol a csudában vagyok már. Édesapám is ott várt Sanyiékkal a Hősök-terén tudtom nélkül, szegény. Naívan azt hittem, milyen könnyen megúsztam a családomtól való búcsúzást. Mondjuk, ha édesanyám is kinnt lett volna, az valóban nem lett volna egyszerű mutatvány. Így is olyan érzések ragadtak el, amiket leírni is nehéz (remélem, csajok olvassátok az Omniverzumból) A sok csapat-klub-munkatársam, Barátaim, mind-mind ott vártak rám, plusz a Velósok. Nagyon szégyelltem magam, s iszonyatosan bántott, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni, alvás nélkül sem sikerült. Leginkább a szeretet hatott meg, ami még így is áradt belőlük, hogy nem is tudom mennyit vártak rám. Annyira megérintett, hogy erőst küszködnöm kellett a könnyeimmel 18 év után. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, s megköszönni barátságotokat, szereteteteket. Ezek a legnagyobb dolgok. Ahogy Kutyu felrakta a Facebook oldalamra József Attila: Talán eltűnök hirtelen című versét, valahogy én is úgy gondoltam. Semmi nagy hajcihő, csak azt mondani: Elmentem motorozni, és kész… De mivel nem is egyedül indultam, nem így lett. Aztán még jó páran el is kísértek bennünk, KT-ék egészen Tiszafüredig. Megint érzékeny búcsú, s meg sem álltunk Nagykállóig, ahol Karcsi bácsiék már vártak meleg szeretettel, finom kajákkal. A KállóTV riportja után indultam Debrecenbe, drága rég nem látott rokonaimhoz, jó volt már végre találkozni. Újabb érzékeny percek. Kedvenc unokanővéremékkel vagy éjjel 2-3-ig beszélgettünk.

 

2011.10.17. Hétfő

Az egyetemi kórházban kezdtem a napot, s egy injekcióval gazdagodva távoztam. Köszönöm Ági! Természetesen egyáltalán nem ajánlották a motorozást, csak a szigorú pihenést a frissen szerzett (nem tudom hogyan) teniszkönyökömnek. Várnak rám, jön a tél , vízumok lejárnak, mennem kell… :) Még az indulásnál lelkemre kötötték Tomcsiék, hogy a sok csomagomtól szabaduljak meg nyugodtan, de pótgumit szerezzek be mindenképp. Így gyors telefonálgatás, s a drága csomagküldő szolgálatokat megszégyenítve a Magyar Posta Gyorsposta szolgálata olcsóbban, gyorsabban ígérte a pár gumit az érdi Motoko szervizből, Nagynénémékhez reggel 6-9 körülire. Este megint nagyon jó beszélgetések késő éjjelig.

 

2011.10.18. Kedd

Reggel 7-re meg is érkeztek a gumik, Magyar Posta Gyorsposta! Végre felkerültek a matricák, bocs mindenkitől. Megint fájó búcsúzás, s uccu neki Gyergyó felé utol érni Sanyiékat, s végre viszontlátni Atáékat, Bluet. A határnál megszabadultam utolsó forintjaimtól. Kolozsvártól Régenig borzasztó utak voltak, akkora kátyúkkal, amikbe eltűnt volna az egész motorom. De Régentől hihetetlen jó út ahogy Atáék ígérték. Európa szinten is ritka jó utak! De nagyon hideg volt már este, rendesen fáztam már a motoron, mikor végre odaértem Atáékhoz. Már nagyon hiányoztak. Sanyiék pont Ata nagymamájával egy utcában szálltak meg, így a járgányok nem voltak, csak 500 m-re egymástól. Sanyiékat rábeszéltem maradjunk még egy napot. Este Ata, Tünde, s Blue körében kellemes beszélgetések, jó borok, ahogy csak Dublinban szoktuk.

 

2011.10.19. Szerda

Finom székely reggeli után átmentünk Sanyiékkal megbeszélni a továbbiakat, Blueval nekiindultunk fénymásolni, mikor kiderült, hogy az egészségügyi könyvem hoztam el a nemzetközi jogsim helyett… Drága nővérkém megint intézkedhetett, s másnap hajnalra ígérték, h ideér a busz, a jogsival. Kicsit megnyugodva hajtottunk ki a Libánra a Bodó birtokra, ahogy szalonnázás, beszélgetés, pálinka… Most Sanyiéknak kellett könnyes szemmel búcsúzni a srácoktól, kik eddig kísérték őket. Blueval (Bodó Attila) ketten kinnt aludtunk a tanyán. Kellemes eszmecseréket követve hamar édes álomra szenderedtünk.

 

2011.10.20. Csütörtök

Tibi volt olyan rendes, kiment a buszhoz hajnalban, s így nekünk elég volt 7-kor kelni, s a csípős hargitai reggelben hazamotorozni. Gyors pakolás, nem túl sikeres szanálás után adtunk egy rövid interjút a Gyergyó TV-nek (amiből nekem pár mondatom kimaradt) Attila egy darabon jött velünk, s Udvarhely előtt megint csak könnyes szemmel búcsúztam, ahogy nem sokkal azelőtt Atáéktól. Aztán csak mi voltunk, nem volt több barát, ki elkísérjen, csak mi és az ÚT. Ekkor kezdődött az Utazás. Gyergyóig én amúgy is Otthon voltam. Tusnádfürdőnek még békanyálas víztükörrel is  megvan a varázsa. Rövid pihenő után gyönyörű napsütésben folytattuk utunkat Brassó felé. Nagyon jó minőségű utak, csak a hó olvad rájuk. Egy szerpentín éles visszafordítójában is azt hittem hólé, de nem. Munkagépekből kifolyt majd 10 méteres, széles olajcsíkon úgy csúsztam el, mintha dróton húznának. Szerencsére nem mentem gyorsan, de a nagyon megpakolt motor alá szorult a lábam. Nem tudom hogyan, de lerúgtam magamról, s remegve próbáltam felállítani, nehogy valaki  áthajtson rajt, ha már rajtam nem sikerült, míg a motor alá szorulva feküdtem az aszfalton. Sanyiék rögtön rohantak segíteni, s az előttük haladó terepjáró sofőrje is, aki előttük pördült egyet az olajon. Négyen vagy öten állítottuk fel az Africám, csúszott ki a lábunk az olajon. A munkások is jöttek segíteni, érdeklődni. Magyaráztam, hogy szórjanak már földet legalább az olajra, míg valaki nagyobb bajba nem kerül. Én megint megúsztam. A motornak kutya baja, nekem is csak a lábszáram zúzódott picikét, de nem tört, sem egyéb. Bár az idegek még most is, több mint egy hónap után is irtó érzékenyek, de ez legyen a legnagyobb baj. Persze rögtön megkérdőjeleztem, hogy jó ötlet volt-e Atáéknal hagyni a motoros csizmám, s bakancsban motorozni, de a sok cucctól nem fértem… Gizi rögtön elővette az általa készített feketenadálytő olaját, azzal lekezeltük egy víz alatt a könyökömet is, s negyed óra múlva indultunk is tovább Constanca felé. Atáék ajánlották Május2-őt, s Vama Vechét, sátrazásra. Hát Május2-ből csak  a dokkokat láttuk, Vamán meg egy részeg rabolt egy teljes órát az életünkből, éjfél után nekiállt telefonálgatni, hogy szállást szerezzen nekünk, de mivel makonyarészeg volt, gondolom a vonal túloldalán senki sem vette komolyan, amitől persze még jobb beleéléssel szidott mindenkit, s próbálkozott újra, elrángatott minket egy másik barátjának házához, ahol persze zárt ajtókat zörgetett. Alig tudtunk megszabadulni ettől a nagyon segítőkész, de teljesen beszámíthatatlan figurától. Teljesen lefárasztott minket, nem akartunk semmi mást csak végre aludni, így nekiindultunk a pár kilométerre lévő bolgár határnak. Emlékeztem a 20 évvel ezelőtti autófertőtlenítő medencére, de éjjel 2 körül, sűrű ködben, vizes plexiben, teljesen kiment a fejemből. Vagy térdig lefertőtlenítettem magam is, mire Sanyiék persze majd megszakadtak a röhögéstől a Velóban. Amúgy a határon mondák, hogy az első település szállodával kb. 50 kilómérre van, de mi azért találtunk egy eldugott Hotelt 10-15 km-en belül. Az már egy másik kérdés, hogy senki sem volt hajlandó ajtót nyitni éjjel 2 körül, így stílszerűen rögtön a Hotel fala mellett vertünk sátrat, s pihentük ki a nehéz nap fáradalmait, serüléseit.

 

 http://ekonmimarlik.com.tr/?p=2311

foldkereken.hu


metformin denk 850 side effects… http://annienichols.com/?p=11658

buy zoloft onlinezoloftorder avanafil online